Megkértük Mérai Katát, ossza meg velünk élményeit, érzéseit a karantén kapcsán. Olvassátok szerettel az első részt.
Enyém, tiéd, kié…
Sosem gondoltam volna, hogy három ember párhuzamos létezéséhez nem elegendő a lakásunk. Pedig de. Legalábbis az elején kaotikusnak és kezelhetetlennek tűnt a feladat. Az első hetem kizárólag a gyerek online tanulása körül forgott. Jocó ugyan homeoffice-ban dolgozik, de ez inkább nehezítette a helyzetet, mint segítette volna. Nem miatta, vagy miattam, vagy miattunk, csak egyszerűen mindenki a majdnemnapirutinját igyekezte belepaszírozni a másikéba. Tulajdonképpen hármunk folyamatos jelenléte felülírt mindent, amit még este elterveztem. (-Anyaaa! Megint kitett valaki a skype-csoportból! – /odamenés, ejnye-bejnye, vissza, hol is tartottam).
Kicsit olyan Kőműves Kelemen sztori kezdett úrrá lenni az életemen / életünkön. Pedig én még ebben az egészben nem is voltam sehol, csak a konyha és az állandó kupi felett szerettem volna úrrá lenni. (- Bakker, lejárt a szárítógép.)
Mivel a Barátok köztös napi forgatást nem igazán lehetséges megoldani a négy fal között – persze lehet, hogy idővel erre is berendezkedünk -, a többi esetleges majdan itthonról végezhető munkám pedig még nem realizálódott, más dolgom nem is lett volna egyelőre, minthogy háziasszonyként úrrá legyek a helyzeten. Jelentem nem sikerült. Azt hiszem sem idegrendszerileg, sem agyban nem vagyok arra berendezkedve, hogy 70 m2-en koordináljam a világot. (Nyávog a macska, be akar jönni … beengedtem.)
Azért jelentem az első hetet túléltük és még szeretjük egymást. Végülis, azt hiszem a nehezével meg is volnánk.
Most hárman három felé. Bálint a szobájában skype-on matekórázik, Jocó a nappali-konyhában a laptopjával és a telefonjával bonyolítja itthonról a megbeszéléseit, én pedig az étkezősarokban kialakított mini irodámban üldögélek, levelezek, világhálózom fejemen egy fejhallgatóval, és egy igen megnyugtató meditációs zenével, hogy képes legyek kikapcsolni, koncentrálni, dolgozni, gondolkodni. Egyszóval megtalálni a saját magányomat a 24/24-es összezártságban. A mai ebéd tegnap éjszaka főtt kuktában. Nagy fine dining-ot nem csapunk. Sárgaborsó főzelék lesz kis pörkölttel és némi zöldségfasírttal. (- Olvastam a Pál utcaibó, x-box-ozhatok? – Öhmmm.)
Tegnap eldöntöttem, hogy a totális szétesés érzését megoldandó besütöm a hajam. Sovány vigasznak tűnhet, de nekem ez a pár perc volt maga a világ. Olyan volt egy pillanatra, mintha készülnék valahová.
Mintha dolgom lenne. Mintha találkoznék, megjelennék, pillantásokat fogadnék. Tudjátok mi volt az érdekes. Bálint és Jocó észrevette. De tényleg. Bókoltak. (- Mikor eszünk? – Mindjárt.)
Elhatároztam, hogy sminkelni is fogok. Jó nem nagyon, de egy kis alapozó, szempillaspirál és szemöldökigazítás a napi reggeli rutin része lesz. Mindenki kötelező jelleggel normálisan felöltözik, nem melegítő, nem kinyúlt póló és nem pizsama. Muszáj, hogy elinduljon a nap. Még ha az órák vetésforgóban is telnek a lakás különböző helyiségei és elektronikai eszközei között. (- Mikor eszünk? – Most.) Igazából lehet, hogy kezdem élvezni a helyzetet. Munkám is van és itt a családom. Milyen régóta vágytam erre… Azért nem állítom, hogy nem lesz majd megint jó jönni-menni, de addig is azon leszek, hogy igenis élvezzem az együtt töltött időt, és mindannyian megtanuljuk tisztelni és figyelembe venni a másik sajátmagányát.
Szerző: Mérai Kata