Férfi a lakásban

Eljött az Anyák napja. Már előtte való este kérte, hogy semmiképp ne keljek korán, de még elalvásnál is, a meseolvasás és jó éjt puszi álombazuhanásában is ez volt az utolsó, amit még ki tudott mondani. Már korábban is mondta, ezért tudtam, hogy készül valamire, de azon túl, amit általában az ember a 11 éves fiától „várhat,” semmi nem járt a fejemben.

Reggel korán ébredtem, de maradtam az ágyban. Felcsatlakoztam az internetre és a csendes reggelbe belemerengve azon gondolkodtam, vajon mit jelentett tegnap este a „ne kellj fel korán”? Tíz előtt? Vagy kilenc előtt? Vagy nyolc óra előtt? Szeretném felvállalni ebben a pillanatban, ha rajtam múlna, akkor 11 előtt semmiképp nem másznék ki az ágyból, és amikor éppen úgy hozza a helyzet, akkor a kis családom ezt engedélyezi is nekem. Úgy készülnek el a reggelijükkel és töltik el a délelőttöt, hogy még véletlenül se zavarják meg a ritka és értékes pihenésemet. Tehát, magam sem értem, hogy vajon, hogy történt és miért, de ezen a reggelen - talán a lehetőségtől megzavarodottan -, korán keltem. Szóval most az ágyam fogságában vártam a nagy pillanatot, amire a fiam oly nagyon, és napok óta készült. Ekkor megszólalt az ébresztő a gyerekszobában.

„Beállította a telefonját. Istenem de cuki - suhant át a cirógatós gondolat a fejemben, hiszen ez az ébresztő miattam szól.

Kintről motozás. Pakolászás, csörömpölés. Kisvártatva Apa telefonja is ébresztett. Rám nézett és csak annyit mondott: „- Maradj az ágyban.”

Hát jó. Majd ő is eltűnt a lakás összes többi „termében”. Néhány perc pusmogás után kinyílt a hálószoba ajtaja és besétált rajta egy férfi. A fiam volt, aki tálcán hozta nekem a reggelit, amit ő készített – némi segítséggel ugyan, de ez se akkor, se most nem fontos. Pirítós, tükörtojással. Friss kávé habosított zabtejjel és némi felkockázott kivi, pont úgy, ahogy ő szokta kapni és egy szál rózsaszín tulipán, csak úgy „hanyagyul” elhelyezve a tálcán. Rám mosolygott, kicsit zavartan - mert már nem igazán szeret bejönni a hálószobánkba -, az ölembe tette a tálcát. Sokatmondóan belenézett a szemembe és mosolyogva azt mondta:

  • „Boldog Anyák napját anya. Jó étvágyat a reggelihez.”

Majd mellém bújt, a takaró alá, megpuszilt és elkezdett ömleni a könny a szememből. Zavartan nézett rám.

  • Fura, hogy sírok? Zavarba ejt? – kérdeztem.
  • Igen.
  • Nem baj. Majd azt is megtanuljuk, hogy kell fogadni, hogy másoknak örömet szerzel.

Megölelt és azt mondta:

  • „Na egyed, mert kihűl.”

Ebben a pillanatban nagyon büszke lettem arra a férfira, akivé cseperedik az én örökre kisfiam. Az jutott eszembe, hogy milyen mázlista lesz az a lány, akit majd egyszer kényeztetni fog.

Megnyugodtam, de nagyon meglepődtem, mert megérkezett egy állomásra, ahol az érték az őszinte szeretet és odaadás. Ahol az odafigyelés és a másikból születő gesztusok fontosabbak mindennél. Köszönöm élet, hogy ezt hoztad ma nekem.

Szöveg: Mérai Kata
Fotó: a szerző tulajdona
No Comments Yet

Comments are closed