A cikk első részében arról írtam, hogy hogyan lehet felismerni azokat az embereket, akik félnek az egyedül töltött időtől, honnan ered ez a félelmük és milyen viselkedések tapasztalhatóak meg ilyen esetben párkapcsolaton belül.
Most pedig arról olvashattok, hogy az ilyen ember párja hogyan reagálhat erre egy párkapcsolaton belül, milyen baráti dinamika jellemző ezekre az emberekre, szülőként milyen viselkedésmód várható részükről és hogyan lehet feloldani ezt a mintát.
Miképp reagál viselkedésére a párja a párkapcsolatban?
Eddigi tapasztalataim szerint két külön verzió létezik. Az egyik opció, hogy emberünk párja nagyon is szívesen fogadja, hogy van valaki, akinek ő a legfontosabb, akit függésben tarthat. Ilyenkor konkrétan meg is követelheti emberünktől, hogy minden percüket együtt töltsék. Mindketten arra vágynak, hogy csak ketten legyenek egymásnak, a nap minden percében, a világ ellen. Így pedig szépen lassan el is szigetelődnek a külvilágtól, más emberektől. Aminek hosszú távon biztos, hogy nem lesznek jó következményei.
Pál Ferenc egyik mondása jut erről eszembe, ami valahogy így szólt (nem szó szerint idézem):
„Az alkoholizmus egy egyensúlyi állapot. Az ember szorong, ezért iszik, ami oldja a szorongást. Meg ugyan nem oldja az alapvető okot, ami miatt szorong az ember, de egy ideiglenes felületi megoldást hoz. Ez egy egyensúlyi állapot. Nem egészséges, de egyensúly.”
Na ez a másoktól való függés is valami ilyesmi. Az emberünk szorong az egyedülléttől, ezért függésbe kerül más emberektől – legyen ez a párja, barátai, szülei, tágabb családtagjai stb. Az alapvető okát a szorongásának nem oldja meg. Hiszen azt belső lelki munkával kellene feltárni és feloldani, aminek eredményeképpen utána képes lenne már egyedül is tölteni időt. E helyett azonban a felületi megoldást alkalmazza és függésbe tolja saját magát. Bármilyen emberi kapcsolódásban.
Párkapcsolaton belül tehát ha emberünk párja is benne van ebben a függés-játszmában, kialakul ez az egészségtelen egyensúlyi állapot. Ami olyan, mint az alkoholizmus. Függőség. Csak éppen máshogy mutatkozik meg.
A másik opció emberünk párjának reakciójára az lehet, hogy elkezdi fojtogatni ez a helyzet. Azt érezheti, hogy emberünk „ránő a fejére”. Vagy azt, hogy már levegőt sem kap, hiszen a másik folyamatosan rajta csüng. Egyre frusztráltabbnak és feszültebbnek érezheti magát az én-idejének teljes megszűnése miatt. Ha kommunikálja is ebbéli igényét emberünk felé, akkor sem tud nagy változást előidézni. Ebből aztán folyamatos vita és feszülés lehet a két ember között. Az egyik távolabb akar lépni, a másik viszont folyamatosan fut és ugrik utána. Megállás nélkül.
Ebben a helyzetben két megoldási lehetőség van. Vagy emberünk felismeri, hogy tényleg teret kellene biztosítani a párja számára is, mondjuk én-idő formájában, vagy pedig a kapcsolatnak előbb-utóbb vége szakad. Ja, most jut szembe, van egy harmadik is. Így maradnak, ahogy vannak. Végig szenvedve és vitázva egy egész életet, a nélkül, hogy bármelyikük észrevenné, hogy milyen más lehetőség van. Sajnos erre is sok példát látok…
Milyen viselkedések tapasztalhatók barátságon belül?
Az is lehetséges, hogy emberünk amint párkapcsolatba kerül (és ezen keresztül a vágyott szimbiózisba), az addig nagyon „foglalkoztatott” barátokat egyszer csak elfelejti. Hiszen már ott a párja, nincs szüksége más társaságra. Egy jó kis baráti ghosting.
Erről eszembe is jut egy történet. Egyszer volt, hol nem volt egy lány, aki egyik viharos kapcsolatból került a másikba. Amikor éppen adott párjával volt, a barátok szinte megszűntek létezni. Amint azonban a végét járta a párkapcsolat, a lány újra elkezdte keresni a rég nem látott barátokkal. Aztán ezzel az átmenettel, amikor vége lett a kapcsolatnak, újra a barátai „társasági szolgáltatásait” kezdte el igénybe venni. Majd jött az újabb párkapcsolat és így a lány újra ghostingolta a barátokat. Aztán annak is vége lett, akkor újra a barátok voltak porondon…. És így tovább, körbe-körbe, karikába, soha meg nem állva.
Ez a lány nyilvánvalóan nem ismerte fel a káros mintát, amit futtatott. De hogy miért tudta ezt mégis ennyire jól futtatni? Elmondom.
Az ilyen embereknek kifejezetten jó antennáik vannak arra, hogy mit szeretne a másik. Ezeket pedig felismerve és használva, kiválóan el tudják hitetni a környezetükben lévő emberekkel, akikre éppen „ráfüggnek”, hogy mennyire fontosak ők neki.
Csak aztán fordul a kocka és egyszer csak az eddigi embereket kukába dobva, máshoz kezd el teljes erőből kapcsolódni. Billen ide és oda, ahogyan arra neki igénye van, a függősége miatt. Érdemes ezt észben tartani.
Barátságokban egy másik érdekes témakör lehet, hogy mi történik akkor, ha emberünknek nem elégítődik ki a kapcsolódási szükséglete. Vagyis, ha te tartod a határaidat, nem kerülsz vele az általa vágyott szimbiózisba, ő neki viszont ez kevés. Na olyankor jöhet az, hogy emberünk jobb esetben szélesíti a baráti körét és bevon az életébe még több embert.
Ha ez viszont nem történik meg, akkor elkezdhet téged támadni. Hogy nem vagy elég jó barát, nem szánsz rá elég figyelmet, ő annyira szeret téged, hogy szeretne még több időt veled tölteni, mi rosszat tett ő neked, ami miatt te elutasítod őt. A lelki terror teljes tárházát felvonultathatja ilyen esetekben. Ilyenkor egyet tehetsz, hogy megvédd saját magadat: asszertíven, de teljesen konkrétan kimondod neki, hogy te ennyi időt tudsz vele tölteni és nem tudod megígérni, hogy ez változni fog. Ezt majd ő vagy elfogadja, vagy akkor vége a baráti kapcsolódásotoknak.
De ha emberünk amiatt vet véget a barátságnak, mert ő extrémen több időt akarna tölteni veled, neked pedig mások az igényed – amit ő nem vesz figyelembe – akkor vajon valóban jó barátság ez?
Itt is inkább egy függőségi viszonynak nevezném a dolgot, mintsem egyenlőségen alapuló, egészséges egyensúlyban lévő barátságnak. Érdemes ezen elgondolkodni.
Milyen szülői működésmódja lesz az egyedül töltött időtől félő embernek?
Röviden, körülbelül pont olyan, mint az ő saját szüleié volt, akik miatt ő maga most ezt a mintát futtatja. A hétköznapokban ezt úgy lehet észrevenni, hogy ez az a szülő, aki indokolatlanul magához láncolja a gyerekét, például folyamatosan vele alszik éveken keresztül, a helyett, hogy a saját párjával aludna, elhanyagol a gyereken kívül minden mást – legyen az a párja vagy önmaga. A gyereke lesz a „társa”.
Ő az a szülő, akinek a gyereke nagy valószínűséggel ezek miatt nem is lesz képes egyedül aludni, vagy ha ébren van, akkor egyedül játszani, lefoglalni magát. Hiszen ez a gyerek azt tanulta meg, hogy Anya/Apa mindig minden pillanatban ott van, nem kell önállónak lennie.
Ő az a szülő, aki nem veszi észre, hogy az évek előrehaladtával gyerekének már szüksége lenne saját térre, hanem továbbra is magához lácolja őt. Így a gyerek vagy ennek behódolva nem lesz képes arra, hogy kiépítse saját egyéniségét, vagy pedig folyamatos harcba kerül mondjuk tinédzser korban a szülőkkel. Amiből persze megint csak a gyerek jön majd ki rosszul, hogy mennyire engedetlen, hálátlan, fegyelmezetlen – ha és amennyiben a szülők nem ismerik fel, hogy nekik (is) kellene változtatni a működésmódjukon.
Ha pedig ennek a szülőnek második gyereke is születik, ugyanezzel a leláncoló függőségben tartással fordul a második felé. Az elsőtől pedig nagy valószínűséggel a korábbiakhoz képest jelentős mértékben elfordul a fókusza. Ekkor a gyerek pedig nem érti, hogy miért ez a nagy változás. Eddig minden figyelmet ő kapott, most pedig (szinte) mindent a kistestvér kap. Ha a szülő kötődése az első gyerekéhez egészséges mértékű és minőségű lett volna, akkor a kistestvér születésekor az első gyerek kevésbé szenvedné meg a változást. Mivel azonban a korábban kapott 150% figyelem helyett az új helyzetben már csak 50%-ot kap (jó esetben), túl nagy a különbség számára. Ebből lesznek aztán a hisztik, dührohamok, betegségek, bármi, amivel a figyelmet felhívhatja magára.
Ha pedig ez a szülő nem ismeri fel azt a káros mintát, amit az ő saját szüleitől, a saját gyerekkorából hoz és futtat az ő gyerekivel, akkor azokat pontosan úgy szépen át is adja nekik. Aztán pedig ezek a gyerekek vihetik majd ezt tovább, vagy esetleg tehetik le kemény belső munka árán, ha felismerik ennek a terhét.
Mi az út az egyedülléttől való félelem elengedéséhez?
Mint minden más, ez is egy belső lelki folyamat. Amelyben kitartónak, türelmesnek, tudatosnak és következetesnek kell lenni. Értékelni kell az apró lépéseket, minden kicsi fejlődést! Ha pedig ezeket az apró lépéseket szépen sorban teszed meg egymás után, hidd el, hogy el fogsz jutni a végső megoldásra!
Ha te önmagadtól szeretnél ezen dolgozni, akkor kezdd kicsiben. Mi volt eddig a maximális idő, amit egyedül tudtál tölteni? Most legyen egy kicsivel több! Aztán holnap vagy jövő héten legyen még egy kicsivel több. Folyamatosan emeld a tétet, szokj hozzá az új helyzethez és utána haladj tovább. Figyeld meg azt, hogy életed melyik területén jelentkezik ez most leginkább nálad és kezdd ott.
Ha pedig tudsz, menj el egy szakemberhez, akivel ennek a mélyebb lelki oldalát lehet felfedni és feloldani. Nagyon fontos, hogy a tudatosság már fél siker – tehát ha tudod, hogy honnan került a te életedbe, hitrendszeredbe ez a működésmód. De ez még nem minden. Ez nem az út vége. Ha megvan a tudatosulás, fel is kell oldani azt, megszabadulni ettől a tehertől. Ebben szintén egy szakember lehet a segítségedre. Amint ezek a minták, blokkok oldódnak, érezheted majd, hogy egyre inkább képes vagy egyedül tölteni időt, sőt mi több, még élvezni is fogod! Jó, nem az első 2 hétben, de idővel igen, hidd el!
Ehhez kapcsolódó fontos témakör a valós biztonságérzet megalapozása és kiépítése is. Hiszen el kell hinned és meg kell érezned, hogy rendben vagy és biztonságban vagy akkor is, ha éppen egyedül vagy. Ezen keresztül fogod majd azt elérni az életedben, hogy nem függésből eredően vagy együtt emberekkel, hanem azért, mert az alapvetően jó dolog.
***
Nagyon fontos, hogy ha azt tapasztalod, hogy problémád akad az egyedül töltött idővel – amit felismerhetsz akár a szüleiden, baráti kapcsolódásokon, párkapcsolaton vagy saját szülői mivoltodon keresztül is – kezdj el ezzel mihamarabb foglalkozni!
Soha nem késő letenni a káros mintát és javítani a saját életeden és azon keresztül a gyerekeidén is!
Sok sikert kívánok nektek hozzá!
