Utazás a lelkem körül

Mikor már sokadik alkalommal írtuk az ismerőseimmel  egymásnak azt a kérdést az üzenetekben, hogy “hogy vagy”, “hogy bírod ki a karantént”, akkor elkezdtem gondolkozni azon, vajon miért használjuk ilyen sokszor a kibírni szót? 

Az én értelmezésemben a “kibírni” szó egy olyan ige, amelynek során valamilyen negatív dolgot vagy állapotot kell az embernek elviselnie, akár fizikai szinten is. Vajon tényleg így tekintünk magunkban erre az időszakra? Mint egy fájó, elviselhetetlenül rosszra?  Ennyire nem tudunk magunkkal vagy a szeretteinkkel összezárva lenni? Ennyire kilátástalannak éljük meg a helyzetünket most? Ennyire szabadulni szeretnénk ettől a mostani állapottól?

​Nem állítom, hogy életem legvarázslatosabb 3 hete van mögöttem. Persze minden hétköznap szerencsére még dolgozom, esténként jógázom, illetve a családommal, barátaimmal telefonálok, hétvégén főzök, takarítok, de azért

állandóan egyedül lenni nagyon nehéz. Nincs kihez spontán szólni, nincs, aki átölel, és bátorítóan azt mondja, minden rendben lesz.

Ugyanakkor, van egy igazi kincs, amit kaptam ebben a nehéz helyzetben: végre igazán foglalkozhatok önmagammal! Hányszor mondjuk és panaszkodunk, hogy nincs időnk magunkra… Hát most itt az idő, hogy ez megváltozzon! Megfigyelhetem magam, hogyan viselkedek, milyen érzések törnek elő belőlem a napok előrehaladtával, mit gondolok, hogyan reagálok egy-egy történésre.

​Most van itt az idő, hogy utazzak. Nem fizikailag, hanem képzeletben és lélekben.

Felfedezni magamban új érzéseket, felkutatni régi szép emlékeket, meghódítani a néha zabolátlan gondolataimat és végül legyőzni a félelmeimet… Mert mindannyian félünk. Főként a jelenlegi helyzetben. Félünk attól, hogy mi lesz velünk, a munkánkkal, merre tart a világ, és leginkább attól, hogy nem látjuk a dolgok végét - egyelőre. Megfigyeltem, hogy ezt a helyzetet azok a barátaim tudják a legjobban kezelni, akik eleve jóban vannak saját magukkal, és békében élnek az őket körülvevő világgal. Ők azok, akik mentálisan elég erősek ahhoz, hogy a jelenlegi dolgokat nem teherként, hanem lehetőségként élik meg. Az ő viselkedésük fontos üzenetet hordoz mindannyiunk számára:

most kell mentálisan erősnek lennünk és nem hagynunk, hogy a negatív gondolatok megbénítsák a józan eszünket. Ehhez viszont az szükséges, hogy tisztában legyünk önmagunkkal és a saját érzéseinkkel.

Nem baj, ha nem vagy (még) annyira produktív a munkában, mint ezelőtt voltál, az sem probléma, ha csak ülsz a foteledben és gondolkozol a jövődön. Nem szégyen, ha néha könnyezel, vagy sírsz a feszültségtől, a tehetetlenségtől, és az is teljesen természetes érzés, hogy félsz. A félelem, ha megfelelően kezeled és képes vagy irányítani, akkor tud ösztönözni, kreatívvá tenni, segíteni abban, hogy megoldd a problémáidat. Hiszen a cél: túljutni a nehézségeken és újra önfeledten boldognak lenni. Éppen ezért

a mostani helyzetet is próbáld úgy felfogni, mint egy nagy utazást a lelked körül! Ismerd meg végre önmagad! Találd ki magad! Fedezd fel magadban, hogy mi az, ami boldoggá tesz, és mi az, ami (már) nem!

Hogyha majd mind fellélegzünk, és újra egymás között leszünk, tudd, hogy számodra mi a fontos és mi nem. Tudd, hogy merre szeretnél elindulni az úton és legyen hozzá elég erőd, hogy majd meg is tudd tenni hozzá az első lépést. Természetesen ez nem megy egyik napról a másikra. Ez egy folyamat. És az a jó, hogy most bőven van rá időnk.

​Befejezésül és útravalónak idézem Márai Sándor bölcs gondolatát:

​”Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” /Márai Sándor/

Szerző: Szabó Petronella a petrazworld.com útiblog szerzője
No Comments Yet

Comments are closed