Egy kínai közmondás szerint „A legjobb időpont a faültetésre 20 évvel ezelőtt volt. A második legjobb időpont ma van”. Ez jutott eszembe, csak épp a karrier tervezéssel kapcsolatban, amikor egy értékesítő pozícióra válogattam az önéletrajzokat az egyik állásportál adatbázisában.
Két önéletrajz, két pályafutás, már ha a végzettség és az eddigi munkahelyek között bármiféle tudatos kapcsolatot fel lehetne fedezni:
Az egyik CV tulajdonos pozíciói: bolti értékesítő, sörözőben pultos, étteremben pincér, konyhai kisegítő, valamint fuvarszervező. Ehhez (nem) kapcsolódó végzettségek: érettségi után egy kereskedelmi és marketing felsőfokú képzés, valamint főiskolai diploma gazdálkodási és menedzsment szakon.
A másik önéletrajzban a következőket találtam: megpályázott pozíció: Dohánybolti eladó(!). Eddigi pozíciók: fagyizóban pultos, Tescoban pultfeltöltő. Tanulmányok: idegenforgalmi két tanítási nyelvű szakközépiskola, főiskola gazdaságinformatikus szakon, felsőfokú személyügyi közgazdász-asszisztens képesítés, egy újabb főiskola emberi erőforrások (személyügyi) szakon, majd a végén egy külföldi Erasmus Program…
Mire gondolt a költő? Félreértés ne essék, egyik álláskeresőt sem bántani szeretném, hanem rávilágítani, hogy mennyi év – nem csak – főiskolai oktatás, és annak bárki által is viselt költsége megy füstbe egy dohánybolt pultja mögött, vagy tűnik el egy söröző pultjának lefolyójában. Igen, nekem sem volt zökkenőmentes a karrierem, amit egy kis öniróniával fűszerezve 3 részben meg is írtam a weboldalamon található blogban. De volt egy tervem, aminek megfelelően kezdtem a pályámat, és egy konkrét elképzelésem, ami igaz, hogy hamar beteljesült és csak évekkel később lett újra tervezett folytatása a karrieremnek, de volt.
A sajnálatos az, hogy a diákok 16-17 évesen döntenek a továbbtanulásról, amikor is iskolát választanak – és nem szakmát. Több diákkal beszélgetve itt kezdődik el egy olyan vesszőfutás – tisztelet a kivételnek – amikor valaki belekezd egy főiskolai diploma megszerzésébe, közben rájön, hogy mégsem az érdekli, de már nem hagyja abba, lediplomázik, majd gyorsan belekezd egy másoddiploma megszerzésébe, mert kell az MA a CV-be, aztán pedig jön a megtorpanás: Hogyan tovább ezzel a végzettséggel? Hova menjen legalább gyakorlatra, ahol megismerheti az Életet, és esetleg már gyakorlati tudással a tarisznyájában tovább tud lépni? Kidobott évek, pénz – akár az állam, akár a szülő fizette – és tudás, ami nem kerül hasznosításra, mert
Havas Henrik óta tudjuk, hogy a “diploma az, ami ciki, ha nincs, de sz@rt se ér, ha van”.
Viszont legalább lehet jelentkezni a felsőfokú végzettséget csak papíron kérő, egyébként 3 hónap alatt a részletekig kitanulható pozíciókra pályázni. Nonsense.
Ki ezért a felelős? Ki tehetne bármit azért, hogy ez változzon? A(z állami) rendszer? Maguk az oktatási intézmények? A szülők? A diákok?
Lehetne például magasabb tudatossági szint a pályaválasztásnál? Szervezhetnének az iskolák egy 0. félévet, hogy belelássanak, mit is tanítanak ott, és azt milyen pozíciókban, milyen feladatok elvégzésében tudják majd kamatoztatni. Kellene intézményenként egy-egy jól működő karrier-iroda, ahol munkaerő-piacot ismerő, álláskereséssel tisztában lévő, partner cégekkel aktív kapcsolatot tartó szakemberek ülnek, akiknek fő kulcs siker mutatója az, hogy a végzősök közül hányan tudtak elhelyezkedni fél éven belül sikeresen. Esetleg a tantárgyak között felbukkanhatna a karriertervezés, melynek keretein belül megtanulhatnának önéletrajzot írni, állást keresni és interjún meggyőzően kommunikálni.
Persze, ezek csak egy karrier coach brain storming jellegű ötletei, de hátha valamelyik ahhoz vezethet, hogy egyszer érvényét veszti egy örök klasszikus, miszerint “ha az iskola az életre készít fel, akkor nem félek a haláltól”.
Szöveg: Szemán Zoltán – karrier coach, tanácsadó – www.karrier-coach.hu
