“Figyelj, itt ez az egy év. Engedd el, hogy milyen jegyet kapsz, most nem az a fontos. Semmi nem múlik rajta. Derítsd ki, hogy mi az, ami érdekel, és koncentrálj arra. Próbáld meg élvezni.” Kb. két éve mondtuk ezt a fiunknak, amikor azt láttuk, hogy a gimibe kerülve úgy rágörcsölt a tanulásra, hogy veszélyben láttuk a jókedvét, a kiegyensúlyozottságát, sőt, még az egészségét is. Szerencsére beállt az egyensúly, és mára már minden rendben. Persze, könnyű annak, akinek tanul a gyereke – mondod erre. De ne gondold, hogy innen indultunk.
Jó sok évig beszélgettünk szinte nap mint nap arról, hogy minek ez az egész iskola dolog. Mert újra és újra megkérdezte. Igyekeztünk válaszolni arra a felvetésre, hogy mi a fenének angolt tanulni. Mert hatalmas hisztiket csapott miatta. Voltunk szem és fül tanúja rengeteg óriás kiborulásnak, amit az iskola vagy a házifeladat ihletett (pedig az első négy évben nem is volt házijuk.) Hagytuk, had tapasztaljon, természetesen segítettünk, ha kérte, de semmi több. Ami az ínyére volt, azt megcsinálta, ami pedig nem, azt összecsapta, vagy hozzá sem kezdett. Mígnem hatodikban, amikor az általa kiszemelt gimi felvételire készült, mintha kicserélték volna. Persze kiborulások most is voltak, (érzelmileg nagyon megterhelő a felvételi), de magának beosztva az időt, fegyelmezetten végigkészülte az egész évet.
Nem motiválatlan, cél nélküli, vegetáló amőbákat hoztunk a világra és neveltünk fel. Nem kell megtanítanunk őket érdeklődni, lelkesedni, keményen dolgozni egy célért. Nem kell megtanítanunk őket tanulni sem. Ez mind megy magától, akkor is, amikor épp nem látszik. Csak az a kérdés, hogy mi iránt érdeklődik, mi iránt lelkesedik és mi az, amiért hajlandó keményen dolgozni.
Efelett azonban nincsen hatalmunk, nem tudjuk kontrollálni. Egy gyereknek megmutathatjuk azt a világot, amit mi szeretünk, igyekezhetünk azon, hogy sokféle impulzus érhesse, de hogy mit választ, arra nincsen ráhatásunk. Nem tudjuk igazán motiválni, elérni, hogy valami érdekelje, hogy valami iránt lelkesedjen. Épp fordítva. Ami érdekli, ami iránt lelkesedik, azt tudjuk felhasználni, abban tudjuk támogatni. Ez a dolgunk. Ugyanis a külső motiváció megöli a belsőt. Ha valamit, ami önmagában már örömet okoz el kezdünk jutalmazni szép lassan elsorvasztja a spontán jó érzést, ami eddig magából a tevékenységből fakadt. Ennek ellenére, mi, szülők, a legkülönfélébb haszontalan módszereket szoktuk bevetni a gyerek motiválására. Ezek épp az ellenkezőjét váltják ki, mint ami az eredeti célunk lett volna. Többnyire a félelem mozgat minket, hogy a gyerek nem fog boldogulni az életben.
Ijesztgetés, jóslatok a jövőre nézve
Igyekszünk félelmünket a gyerekre is átültetni. Mi lesz így belőled? Sehová nem fognak felvenni. Elkallódsz. Maximum kukásnak leszel jó. Lehet, hogy sikerül egy kis félelmet átpasszolnunk, de félelemből még senki sem tudott jobban tanulni, bármit jobban megjegyezni, valamire odafigyelni.
Büntetés
A régi jó bevált módszer (ami a mai gyerekeknél még annyira sem működik, mint nálunk): negatív következményeket helyezünk kilátásba, aminek persze semmi köze nincs a tanuláshoz. Elvesszük a telefonját, nem gépezhet, nem mehet edzésre. Ismét rossz úton járunk, a büntetéstől való félelem sem a legjobb út a lelkes tanuláshoz.
Jutalom
Nem riadunk vissza attól sem, hogy mindenféle vonzó dolgot helyezzünk kilátásba. Ideig óráig lehet, hogy bejön, de sem érdeklődést, sem lelkesedést nem tudunk belőle csiholni, kilóra megvenni. Amint a jutalom már nem elég vonzó, azt tapasztalhatjuk, hogy újabb trükkökhöz kell folyamodnunk.
Logika, érvek
Racionálisan is próbálkozunk. Hosszú, bonyolult érvrendszert állítunk fel, miért érdemes a tanulással foglalkozni, jobb jegyeket szerezni. Ám a motiváció a legkevésbé sem racionális dolog. Már maga a kifejezés is szoros kapcsolatban áll az angol “emotion” szóval, és ez nem véletlen. Kéz a kézben járnak. Cselekvésre érzelmeink motiválnak minket, és nem a racionális érvek. Személyes viszonyunk a dolgokhoz arra késztet, hogy abból még többet akarjunk, vagy épp ellenkezőleg, el akarjuk a jövőben kerülni.
Bírd ki, hiszen én is kibírtam
Amikor már végképp elfáradtunk és semmi nem használt, tehetetlenségünkben szükséges rosszként állítjuk be a tanulást, az iskolát, egyfajta beavatási szertartásként, amit pusztán el kell viselni ahhoz, hogy magasabb szintre léphessünk. Még erre sem láttam gyereket, aki csillogó szemmel, fellelkesülve reagált volna.
Hogyan tud hát összetalálkozni a gyerekek veleszületett tanulási vágya és az az elkorcsosult valami, amit ma, mi felnőttek tanulásnak hívunk és gyerekekre próbálunk kényszeríteni? A rövid válaszom: sehogy. De persze azért van remény, de ahhoz elég sok mindent el kell engednünk.
Legfőképpen azt, hogy majd mi megmondjuk, hogy mi a fontos az életben, mit kell tanulnia, mi érdekelje azt a gyereket. Belülről kell kiindulnunk. A belső motivációjából. Ugyanis, még akkor is, ha ezt nem látjuk, de vannak a gyerekeknek céljai. Van érdeklődésük, legfeljebb nekünk nem tetszik. És ezeken keresztül motiválható, de inkább úgy fogalmaznék, hogy támogatható a gyerek útja. Van, vagy lesz valami a világban, amiért köveket mozgat meg, amit meg akar ismerni, amiért tenni fog. Ami lelkesíti. Mi, tapasztalt felnőttek pedig pusztán abban tudunk segíteni, hogy ezeket a célokat hogyan tudja majd elérni.
