A nő mindig arról álmodott, hogy találkozik egyszer valakivel, aki érti és érzi őt. Volt benne egy elvágyódás a valóságtól. Keresett valamit, de maga sem tudta megfogalmazni, hogy mit. Valakit, aki szavak nélkül is kapcsolódik hozzá, akinek nem kell elmagyaráznia, hogy mit mért tesz, hogyan érez, mi mozgatja, mert az a másik tudja, érzékeli és érti őt. Fiatalon azt gondolta a szerelmet keresi és olthatatlanul vágyott rá, hogy megtalálja a férfit, aki majd betölti ezt a lelkében tátongó űrt.
Egész életében bőbeszédű volt, mert szerette volna maradéktalanul megértetni magát. Az élményeinek teljes részletességében való megosztás iránti vágya, sokkal erősebb volt, mint az emiatt érzett zavara. Átadni az összes kis részletet, ami vele történt, hogy megértsék, átérezzék amit megélt. Színeket, képeket, hangokat, érzeteket próbált szavak tengerével közvetíteni, sokszor magát is lefárasztva ezzel, nem csak a hallgatót. Gyakran haragot és mély csalódottságot érzett, mikor azt tapasztalta, hogy ez a sok beszéd mégis milyen kevéssé írja le azt, amit átélt.
Később a házasságában átmenetileg nyugalomra lelt. Hosszú évek együttélése hozott magával egyfajta szavak nélküli megértést, de azt a fajta összeolvadást, aminek az emléke a szívében élt, maga sem tudta honnan, nem tudta átélni.
Később értette csak meg, hogy mi az, ami hiányzik és egyben azt is, hogy az a fajta határok nélküli kapcsolódás, összefonódás és megértés amit keres, az számára örökre elveszett.
Az élet egy új munkahelyre sodorta, ahol megismert egy férfit, akivel kezdetektől sokat beszélgettek, szinte mindenről. Annyira élvezték egymás társaságát, hogy egy idő után, már teljesen hétköznapivá váltak, a munkaidőn kívüli üzenetváltások. Sokszor egész estéket beszélgettek át így. Reggelente közös kávézással kezdték a napot egyre többet tudtak egymásról és derült ki számukra, hogy mennyi közös van bennük. Hasonló dolgokat szerettek és hasonló élethelyzetben voltak. Egyre közelebb kerültek egymáshoz és a lány úgy érezte talán a lelki társára talált. Játékokkal, apró figyelmességekkel teltek a napjaik, hasonló volt az észjárásuk, befejezték egymás mondatait, kimondták egymás gondolatait. Úgy érezték magukat, mint a táncoló lepkék a tavaszi réten. Imádták egymás társaságát.
Évek teltek el így, mikor egy este újabb üzenet érkezett a férfitól, néhány kép, versekkel, idézetekkel. A sorokat olvasva a nőben szétáradt valami gyomorból induló forróság, ami egyszerre volt izgalmas és félelmetes, majd átvillant az agyán a következő gondolat: „félreérted, beleszeretsz, Ő rájön és elveszíted a barátságát”. Akkor még fogalma sem volt arról, hogy ez a megérzés milyen gyorsan manifesztálódik. Attól az estétől egy hosszú időre gyötrelem lett az élete. Ezt a fajta gyötrelmet mindenki ismeri, aki már volt szerelmes. Minden gondolata a férfi körül forgott, minden figyelem és kedvesség, amit attól a naptól tőle kapott, a magasba repítette és minden óra szürke volt, amikor nem kapcsolódhatott hozzá. Nem szabadulhatott, érzelmeit nem tudta kontrollálni.
A lelke mélyén tudta, hogy ebből soha nem lesz szerelmi kapcsolat és igazából nem is erre vágyott, de ez a tudás kevés volt ahhoz, hogy érzései csapdájából szabaduljon. Csak idő kérdése volt, hogy a férfi megérezze, valami megváltozott.
Mikor világossá vált számára, hogy a nő gyengéd érzelmeket táplál iránta, minden magyarázat nélkül megszakította vele az összes magán jellegű beszélgetést. Ilyen fajta ürességet és lelki gyötrelmet a nő még soha nem érzett. Hosszú hónapok alatt sem tudta semmi enyhíteni ezt és kezdett beletörődni, hogy ez a fajta magányos meg nem értettség lesz mostantól az osztályrésze. Szünet nélkül az foglalkoztatta, hogy hogyan lehetséges egy ilyen kapcsolódást, egy ilyen barátságot csak úgy eldobni, ahogyan a férfi tette.
Egy este egy spirituális csoportban ahol látóktól lehetett kérdezni, ezt a kérdéskört boncolgatta, illetve abban remélt segítséget, hogy megszabadulhat az állandó hiányérzettől. A válaszul érkezett információkat tökéletesen értette, amit azonban a következő órákban átélt azt alig tudta felfogni. A médiumok elmondták, hogy a fogantatását követő, nagyjából három hónapon át nem volt egyedül az anyaméhben, volt egy ikertestvére, aki úgy döntött, hogy mégsem születik le még emberi testbe, vagy nem abba a családba, amit Ő is kiválasztott. És akkor megértette, hogy ami hiányzik azt ebben az életében már nem lesz alkalma átélni újra. Ebből a minőségű kapcsolódásból, ami az ikrek sajátja, neki három hónap jutott. Abban a pillanatban a hiányérzet átváltott egy mély és szomorú lehangoltságba, ami a teljes gyász érzését jellemzi. Annyira intenzív volt ez az energia, mintha abban az órában veszítette volna el a testvérét. Úgy érezte ez feldolgozhatatlan.
Azóta nem keres, nem hiányol, mert nem csak megértette, hogy minek az eredménye az életében az a fajta hiányérzet, hanem azon az estén és az azt követő éjszakán fel is dolgozta azt az energiát, amibe bele volt ragadva.
Maga sem hitte volna el, ha nem tapasztalja meg az érzelmeknek ezt a fajta szélsőségét. Egy olthatatlan vágy egy olyan minőségű kapcsolatra, amit az ikrek közötti kapcsolódás jelent. Ami addig gyötörte és amivel kapcsolatban maga a megértés is csak sovány vigasz volt, egyszerre megszűnt. Nem értette pontosan, hogy hová lett a gyomrából az a szorító vibráló érzés, és a lelkéből a gyász, amit az ikertestvére elveszítése miatt érzett, de teljesen megszűnt, elmúlt és ő békére lelt, könnyebben mint azt valaha remélte.
Szöveg: Németh Krisztina – asztrológus – www.nezzeslass.hu
