Nem csak látom, tapasztalom is, hogy mióta okostelefonok vannak, a maguk instant univerzumával, a kapcsolatok sorra siklanak ki, csúsznak szét, dőlnek össze. Viber, messenger, egyebek… Pedig milyen ajándék, hogy ugyanakkor ma már bármikor, bárki elérhető, a távolságok gyakorlatilag megszűntek a kontinensek között. De ez a folyamatos virtuális póráz gyakran nem támogat, hanem kifejezetten akadályoz egy kapcsolatot.
Fent volt és nem írt? Látta és nem válaszolt? Profilképet cserélt? Kitett egy képet, idézetet, ezzel nekem üzent? A rövid, tömör kérdések és válaszok, a gyakran írásjelek nélküli kommunikáció, az emojik mögé bújtatott kedves, huncut, ironikus vagy ki tudja milyennek szánt üzenetek akár visszavonhatatlanul félreértetőek is lehetnek.
S mi kérdés nélkül olvassuk az aktuális hangulatunk szerint. Értjük, ahogy akarjuk, örülünk vagy megharagszunk, anélkül, hogy tudnánk, valójában mi van a másikban. Azaz félreértjük. Mert nem látjuk az üzenő fél pillantását, a szája szélén megbújó gödröcske finom üzenetét.
Ahhoz, hogy írásban valóban vissza tudjuk azt adni, ami bennünk van, rettentő körültekintően és érzékletesen kell fogalmazni. Ezt egy levélben, e-mailben még csak-csak meg lehet tenni, bár ott sem sikerül sokaknak, de egy rövid, pár szavas üzenetben… bátorság. Vagy botorság?
Nem, nem bántom a virtuális világot, hiszen nagyszerű eszköz és lehetőség a technikai információcserére, a távolságok lerövidítésére. De az érzelmek és gondolatok kifejezésére, nos, csak a legirodalmibbaknak.
S hogy akkor mit is írjunk ezekben a rövid üzenetekben, ha mégis megpróbálkozunk az érzelmek kifejezésével? Szeretlek. Hiányzol. Köszönöm, hogy vagy nekem. Ezek félreérthetetlen és értékes üzenetek. Minden mást egy jó kávé vagy tea mellett…
Szöveg: Dénes Évi – Érzelmi intelligencia coach
