Most egy tőlem kevésbé megszokott téma következik, amit fontosnak érzek, pont a szeretet ünnepe és a szeretteink kapcsán. Közeledik a karácsony és az ünnepek alatt biztosan több fotót készítünk, mint az átlagos napokon. A közösségi oldalakon pedig egy ideje egyre jobban látom terjedni a különböző face és beauty appokkal készült fotókat. Valaki a személyes oldalára rak fel egyre több megszépített, vagy inkább kissé ködben úszó fotót, más a céges oldalán gondolja magát eladhatóbbnak önmagát nagy szemű babává torzítva. Talán ez az avatatlan szemeknek fel sem tűnik, de az én szemem sajnos, vagy éppen szerencsére, igencsak harcedzett a mögöttem álló jó pár grafikusként eltöltött év okán.
Önmagunk megszépítése nem újkeletű, már az egyiptomi fáraók is éltek vele, és a későbbi korokban is jaj volt annak a festőnek, aki egy az egyben ábrázolta a ház, szépség dolgában kihívásokkal küzdő úrnőjét.
A fotóink idealizálása mégis sok kérdést vet fel. Nem állítom, hogy sohasem retusáltam ki egyetlen fotómat sem, de nálam mindig az volt a szabály, hogy csak annyit javítok a képen, amennyit egy fotó stúdió ideális világítási körülményei is javítanának. Nem beszélve arról, hogy mivel ezt képszerkesztő programmal tettem és nem egy app-pal, így tökéletes kontroll alatt tartottam a retus minden mozzanatát.
Most, hogy a megszépített valóság már egy gombnyomással elérhető, vajon ez mennyire szolgál minket, vagy épp okoz különböző lelki problémákat?
Nem kell egészen az appokig szaladni ahhoz, hogy megértsük az árnyoldalakat. Vegyük csak a sminket. Én általában sminkelek, mielőtt kiteszem a lábam a házból. Ezért biztos kellemetlenül érezném magam, ha smink nélkül kellene elmennem egy rendezvényre, de még a sarki zöldségeshez sem komfortos festetlenül betoppannom egy hagymáért, egyszerűen azért, mert megszoktam. És tegyük fel, mit gondolna egy barát, ha smink nélkül érkeznék a születésnapi bulijára? „Mi történt vele?” „Talán beteg?”
Az appok világa viszont ennél kegyetlenebb, mert olyanná varázsol, amilyenek sosem leszünk. Ha rendszeresen szépítjük fotóinkat, előbb-utóbb szégyellni fogjuk saját ábrázatunk, sőt kifejezetten kellemetlen lesz személyesen találkozni egy ismerőssel, vagy ügyféllel, aki addig az interneten megszépített fotóinkat látta heti bontásban.
Ezzel kapcsolatban van egy saját élményem. Pontosan azért, hogy a hölgyek, akik hozzám jönnek stílustanácsadásra, azzal a személlyel találják szembe magukat, akit a weboldalon láttak, az a merész ötletem támadt, hogy a profi fotózás alkalmával, átlagos hajjal, 5 perces sminkben jelentem meg. Tehát se fodrász, se sminkes.
Bevallom, utólag nem vagyok benne biztos, hogy legközelebb is így tennék, mert a kolléganőim tökéletes fotói láttán azért igencsak elgondolkoztam. A mechanizmus az appok világában is hasonló, hiszen a sok idealizált fotó között, bizony kevésnek is érezhetjük saját tökéletlen képmásunkat. Pedig a vonásaink által formálódunk egyéniséggé, így sokszor az arc pont karakterét veszti el, ami számomra kifejezetten zavaró.
Az általunk teremtett illúzióval kapcsolatban, anyaként még egy kérdés felvetődik bennem. Ha a gyerekem azt látja, hogy anya folyamatosan szebbre torzítja képeit, vajon hogy viszonyul majd önmagához?
Ugyanakkor az appokat nem kell ördögtől valónak tartani, csak fontos, hogy tisztában legyünk a hasznukkal és a veszélyeikkel is. Leginkább olyan, mint a kés. Lehet hasznos konyhai eszköz, de ugyanúgy gyilkos fegyver is. Én például az egyik appot különböző színű rúzsok tesztelésére próbáltam ki.
Szöveg: Szemán-Fülöp Edina, stílustanácsadó, design manager – http://empatikstilus.hu
