Bence már vagy egy fél órája ácsorgott a kórház bejárata előtt. Maga sem tudta, hogy mire vár, csak valami változást remélt. Talán, hogy a testvére, Endre is odaér, hogy nem egyedül kell bemennie, vagy hogy felhívják, hogy tévedtek reggel, nem is itt van az édesapja, az elfekvőben. Mert az volt. Szép, nagy kerttel ugyan, frissen festett padokkal, kétágyas szobákkal, de mégiscsak a végállomás. Nem pont így mondta a főorvos a telefonban, csínján kell bánniuk a szavakkal, de jelezte, hogy komoly a helyzet, nagyon komoly, hogy minden nap számít, hogy jöjjenek, amennyit csak tudnak.
Persze hogy jött, amúgy is majdnem mindennap meglátogatta, otthon is, meg a másik helyen, a másik kórházban, ahol még volt remény. Ahol még a büfébe is többször kimentek együtt, ahol még bosszankodva szidták a kávét, ahova még érdemes volt becsempészni a konyakos meggyet.
Ne hozzon semmit, nem tud enni, infúziót kap, és nem mindig van magánál – így mondták a telefonban, de ő azért hozott. Krémest, az a kedvence, és sosem lehet tudni, az orvosok is tévedhetnek, de még mennyire. Legfeljebb majd hazaviszi.
Bármit hozna neki, bármit, csak egy szavába kerül, de már nem nagyon beszélt akkor sem, ha magánál volt, erőtlen, nehezére esett. Ezt már a másik helyen is mondta egy ápoló, hogy fogytán az ereje, ne fárasszák, és hogy jobb, ha egyszerre csak egy ember jön hozzá. Akkor talán mégsem kellene megvárnia az öccsét, úgyis olyan anyámasszony katonája, még elbőgné magát. Az kellene csak az apjuknak, hogy már életében elsirassák! De azért az ő torkát is kaparta valami, talán a levegőben szállingózó pollen – dörzsölte meg a szemét.
Hat óra múlt pár perccel, legkésőbb hétkor kidobják, ha lejár a látogatási idő. Bár lehet, hogy itt nagyvonalúbbak, másképp mérik a perceket, máshoz igazítják. Már rég bent lehetne, a cégtől is eljött hamarabb, családi ügyre hivatkozva már ötkor eldobta a ceruzát. Öltönyt viselt, reggel még úgy volt, hogy ma a fivérén van a sor, de aztán jött a telefon, és mindketten megértették, hogy mostantól nincs osztozkodás.
Vett egy mély levegőt, és belépett a kétszárnyú, kazettás ajtón. Fertőtlenítőszag, egy kezét tördelő feleség, unott arcú betegszállítók, nehéz, halálszagú susmogás. Gyalog is mehetett volna a másodikra, de nehezen mozdult a lába, ólom húzta lefelé. A tágas liftben szótlan arcok bámulták a linóleumot, mint akik még véletlenül sem akarnak belelátni a másik bánatába. Elég nekik a maguké is, nem fér oda más teher. Nehezen indult el a felvonó, egy barna hajú, szemüveges kislány már többször megnyomta a gombot, harmadjára már hisztis türelmetlenséggel, amit az anyja egy, a markába nyomott nyalókával próbált csitítani. Bence lehajtott fejjel, fél szemmel figyelte a lekenyerezést. Minden bizonnyal máskor ráförmedt volna a fiatalasszony a gyermekére, minden bizonnyal máskor megnevelte volna, de most inkább vigasztalni próbálta. Talán a nagypapát látogatták, talán a nagymamát búcsúztatták.
Nem, ez nem az ő állomása – lepődött meg Bence a negyediken. Ő felejtett volna el kiszállni, vagy a lift bolondozott velük?
Nem volt fontos. Ez sem. Meg sok más sem. Csak a 207-es szoba. Csak oda zsugorodott a világ. Gyalog tette meg lefelé a két emeletet, egy zizegő sms jelezte, hogy Endre is mindjárt odaér.
Nővérek nyüzsögtek a folyosón, vacsorát osztottak, vacsorát etettek. Az egyik szobából egy táskarádió recsegő muzsikája szűrődött ki, egy másikból az edények csörömpölése.
Endre a következő lifttel érkezett. Kócos volt, feldúlt, kialvatlan, hunyorgó. Mint a művészek alapból – mosolygott rá Bence atyáskodva. De most volt valami más is az öccse szemében, valami megszeppent félelem. Megveregették egymás vállát, mindig így üdvözölték a másikat. A puszit cikinek találták, a kézfogást hidegnek, hát veregettek, üdvözlőt, vigasztalót.
– Józsi bácsihoz jöttek? – lassított le mellettük egy erős, olcsó parfümillatot árasztó ápolónő, amikor észrevette, hogy egy ideje az ajtó előtt toporognak.
Bence összerezzent.
– Igen, Szemerényi Józsefhez – bólintott egyet.
A nagydarab, fehér köpenyes asszony kopogás nélkül benyitott a 207-es szobába, és nagy hangon odaszólt a ráccsal védett ágy felé.
– Józsi bá, látogatók!
A takaró épphogy csak megmozdult, de nem jött felelet. – Józsi bácsi – lépett oda hozzá a nagydarab asszony –, vendégei vannak. Még jó, hogy frissen mosakodtunk, hogy tiszták vagyunk, ugye? – állította gügyögve feljebb az ágyfejet, majd kérdezés nélkül begyűrte a párnát a csontsovány, idős férfi háta mögé. – Józsi bááácsi, ne kéresse már magát, nézze csak, kik vannak itt! – vette el Bence kezéből a krémest, hogy az éjjeliszekrényre tegye.
– Én nem hoztam semmit – motyogta Endre félszegen.
– Nem nagyon eszik ám a Józsika bácsi – kacsintott az idős férfira, de az kerülte a tekintetét. – Abba van minden belecsöpögtetve – mutatott az infúzióra.
Nyájas volt a hangja, de kellemetlenül bizalmaskodó. Fontoskodva, egyéb teendőire hivatkozva sarkon fordult, és magukra hagyta a férfiakat.
Fél nyolckor jött vissza kitessékelni őket, sajnálkozva, és az érvényben lévő szabályokra hivatkozva. Már így is engedékeny volt, még a végén neki lesz baja belőle – sopánkodott.
Bence az öltönye belső zsebéből előhúzott egy borítékot. Az asszony körbenézett, szabadkozva vette át, kétszer is megismételve, hogy szóljanak, ha bármiben segíthet. De Bence csak bágyadtan elköszönt.
Endre azonban a nővér után nyúlt, amikor az épp indulni készült. Csak finoman érintette meg a vállát, de egyértelműen jelezve, hogy még mondana valamit.
Az asszony készségesen visszalépett.
– Tanár úr – szólalt meg a fiatal férfi.
– Parancsol? – nézett rá az ápolónő nagyra kerekedett szemmel, értetlenül.
– Ne bácsizzák! Szólítsák tanár úrnak, ha megkérhetném, tisztelettel, mint a diákjai az egyetemen. Ötven évig tanított, ha nem fárad el a teste, most is azt tenné – motyogta. Szótlanul szálltak be a testvérek liftbe, némán bámulva a linóleumot, mint akik nem bírják el a másik fájdalmát, mint akiknek ebben a pillanatban a sajátjuk is épp elég.
Bence törte meg a csendet, néhány lépéssel a maguk mögött hagyott kórházkapu után.
– Látod, öcskös, én csak krémest hoztam apának. De te a büszkeségét – veregette meg könnyes szemmel a testvére vállát…
Ha szeretnél több, szívet melengető történetet olvasni Petrától, ITT tudod megrendelni az Igazgyöngyök novellás kötetet.
