Janka az első születésnapja után pár nappal elindult, rá két hétre pedig már stabilan járt. És innentől kezdve senki nem tudta megállítani. Vörös kis tincsei kunkorodva tapadtak parányi izzadt homlokára, ahogy a nagy lendülettel fáradhatatlanul munkálkodott. Tavasszal már egyedül megmászta a lépcsőt, az ágyat sokkal izgalmasabbnak találta trambulinként használva, és másfél éves korára már inkább állt, mint ült a hintalovon.
Rakoncátlan kis szeplői még bájosabbá tették mindig mosolygó kis pofiját. A mama és a papa minden pillanatban imádta, és minden pillanatban féltette. Joggal. Mert a kis forgószelet nem lehetett megállítani.
Janka baba nem volt hajlandó tudomást venni a világ ezernyi veszélyéről, ő csak egy hatalmas játszóteret látott, amelynek minden sarka felfedezésre várt.
Csábították a polcon csillogó gyertyatartók is, amelyekről azt gondolták a szülők, hogy elég magasra helyezték, így aztán nem csoda, hogy csak az utolsó pillanatban érkező papa mentette meg őket.
– Neeeeeeeeeem, Janka, azt nem szabad!
A mama remegve nézte kislánya első lépcsőmászó mutatványát, szorosan mögötte állva egyre csak hajtogatta a féltő és intő szavakat.
– Óvatosan, lassan, óvatosan, tündérem! Egyesével, nézz a lábad elé, csak szépen, óvatosan!
Janka pedig fürgén szedte a tappancsait, néha ugyan még megcsúszott az elkövetkezendő hetekben, de még mindig ott állt mögötte a mamája.
Hatalmas vehemenciával hódította meg a játszótéri csúszdát is, még nem volt kétéves, amikor kikönyörögte apjától, hogy hadd csússzon le az óvodásoknak szánt szerkezetről, végül, ha nehezen is, de ráállt az apja, ám csak úgy, hogy a meredek, hosszú, piros kígyó mellett szaladva foghatja a kezét.
De a kis ravasz, kijátszva a szülői felügyeletet, az első kanyarnál ellökte magát az apjától, és szélsebesen siklott lefelé. A papa pedig kétségbeesetten csak annyit tudott utána kiáltani:
– Óvatosan! Jaj, ez nagyon meredek… Csak óvatosan, nehogy kiess!
De Janka nem esett ki, ezt is, mint sok más kalandot, sértetlenül megúszta, és máris készen állt a következő mutatványra.
„Csak óvatosan, Janka!” – Ez volt a nagyi egyetlen kérése is, amikor Janka mindenáron egyedül akart végigegyensúlyozni a padon… Tehetetlen volt kétéves unokájával szemben, aki villámgyorsan szaladgált előtte a járdán, és akinél már azt is óriási eredmény volt elérni, hogy ne lépjen le egyedül az úttestre.
Ha a nagypapával mentek a boltba, mindenki a kis vörös ördögöt csodálta, aki huncut mosollyal cikázott a polcsorok között, hol egy kukoricapelyhes, hol egy darált paprikás dobozt leverve.
– Óvatosan, Janka, óóóvatosan, tündérem! Nagy bajban leszünk, ha mindent ki kell fizetnünk – dörmögte a nagyapja a hófehér bajsza alatt.
És Janka óvatos volt, legalábbis vélhetőleg ő óvatosnak látta magát a kétéves szemüvegén keresztül.
A kicsi lány a harmadik évben sem veszített a lendületből, mindenki és minden érdekelte, ő pedig mindenkit levett a lábáról természetes kedvességével, gyermeki bájával.
És bár a szülők szívük szerint lefékezték volna az időt, mindketten tudták, hogy Janka óvodaérett, és az sem volt számukra kétséges, hogy a családi kassza és a házastársi béke érdekében a mamának lassan vissza kell mennie dolgozni.
Nehezen ment az elengedés, a gondolat, hogy innentől kezdve útra bocsájtják a szemük fényét a veszélyekkel teli nagyvilágba, mindkettőjüknek okozott jó néhány álmatlan éjszakát.
Az új fejezet azonban csak számukra volt aggodalomtól terhes, kíváncsi kislányuk a szülők által tudatosan kiválasztott képeskönyveknek köszönhetően alig várta az óvodai évnyitót, majd azt követően az első napot az új, leendő barátokkal és a kerek arcú Margit nénivel.
Reggel kakaóval és kaláccsal indították a napot, majd az óvó néni kedvesen közös éneklésre biztatta őket, maga is rázendítve a Bújj, bújj, zöld ágra.
A néhány perces, többé-kevésbé sikeres bemelegítés után elérkeztek a bemutatkozáshoz.
Margit néni egy nagy körben ültette le a gyerekeket a zöld padlószőnyegre, volt, aki törökülésben helyezkedett el, volt, aki nyújtott lábbal, és akadt olyan is, aki a körmét rágva a sarkára kuporodott.
Az óvó néni kezdte a bemutatkozást. Még egyszer hangsúlyozta, hogy mennyire örül, hogy ezentúl nap mint nap találkozhatnak, hogy ezentúl hétfőtől péntekig együtt fognak játszani, és hogy ő a Margit néni, Béres Margit, harmincnyolc éves, és bizony két iskolás nagyfiú anyukája is.
Rövid kis mondókája után a mellette ülő szemüveges kisfiúra nézett, kedvesen jelezve, hogy most rajta a sor.
– És téged hogy hívnak?
– Én Varga Zolika vagyok – jött az alig hallható válasz. Most az óvó néni Zolika szomszédjához fordult:
– És neked mi a neved?
– Szalai Ágota – hadarta betanultan a kislány, miközben fel sem nézett a többiekre.
Majd jött Cseh Árpi, az Ágoston Péter, a Kovács Marika, a Laky Bence, a Rudas Adri, a Barna Lackó, és a Réti Zsuzsi is bemutatkozott.
Végül Jankára került a sor, sok pici, többé-kevésbé kíváncsi szempár meredt rá.
– És téged hogy hívnak? – kérdezte Margit néni töretlen kedvességgel.
Janka kissé megrázta időközben megnőtt vörös tincseit, kihúzta magát, és magabiztos természetességgel így felelt:
– Janka. Óvatosan Janka.
Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!
