Anita kapkodva készítette össze a kislánya csomagját, tornára indultak, de már késésben voltak. Évike nyöszörögve téblábolt az ajtóban, nemrég ébredt, nyűgös volt. Elfelejtette, hogy ma délután torna van, pontosabban azt felejtette el, hogy kedd van, a torna napja; már nem először fordult vele elő, hogy a fáradtságtól keveredtek a fejében a hét napjai.
Évike szerette ezeket a foglalkozásokat, Péter bácsit és a többi gyereket, a fogócskát, a bukfencet és a labdajátékokat is. De ma valahogy nem akaródzott neki elmenni otthonról. Az óvodában csőtörés volt, így otthon töltötte a délelőttöt, otthon ebédelt, és otthon ébredt a délutáni alvásból. Ez láthatóan felborította a belső ritmusát, nem tudott mit kezdeni a váratlan fordulattal.
Tíz hónapos kisöccse mit sem érzett a rohanásból, elmélyülten próbálta a fakorongokat egy rúdra fűzni, és büszkén nézett nagyanyjára, ha véletlenül sikerrel járt. A nagyi pedig hatalmas ovációval fejezte ki elismerését.
– Magdi mama, akkor mi már itt sem vagyunk. Vince egy jó fél óra múlva eszik majd. Minden ott van a konyhában. És csak vizet igyon! Ne tessék teát adni, jó? De cukrozottat semmiképp ne! – kiabált még vissza Anita az anyósának.
Az asszony még gyorsan biztosította róla, hogy mint mindig, most is minden a legnagyobb rendben lesz, és nyomatékosan hozzáfűzte, hogy mennyire kár, hogy egyébként nagy becsben tartott menye hajlamos elfelejteni, hogy ő maga is felnevelt már két gyereket. Ráadásul egyedül, büszkén és felelősségteljesen. És az sem elhanyagolható tény, hogy az egyik gyermek pont az ő imádott férje, aki szinte mindent az édesanyjától, azaz tőle tanult.
Anita az utolsó szavakat már csak fél füllel hallotta, a záródó liftajtó nem tett jót az akusztikának, és valójában nem is figyelt már.
A hétvége körül jártak a gondolatai, vidékről vártak rokonokat, névnapot ünnepelni. Fejben már többször átrendezte a lakást, de még mindig rejtély volt számára, hogy miként fog tizennégy embert leültetni. A menüt is ki kell találnia, desszert csak olyan jöhet szóba, amit már előző nap el tud készíteni. A vásárlást sem győzi egyedül, legalábbis nem egyszerre, ezért úgy döntött, hogy amíg Évike Péter bácsinál bukfencezik, már ma beszerez pár dolgot.
Az éjjel leesett első hó nem könnyítette meg a közlekedést, az embereket, mint minden évben, váratlanul érte a fehér takaró, beállt az egész város, és parkolóhelyet is csak nagy nehezen talált, éppenhogy csak beestek a foglalkozás kezdetére.
Az öltözőt meglátva Évike kedve is előkerült, villámsebesen bújt bele tornaruhájába, és a mamájának egy puszit dobva már rohant is be a terembe.
Egy jó óra múlva két, liszttel, tojással, dióval és tejföllel tömött szatyor kíséretében már indultak is hazafelé. Lassan, lépésben haladt a kocsisor a belvárosban, fél hat is elmúlt, mire hazaértek.
Otthon az anyósa jókedvűen fogadta őket, Vincus egy angyal volt, de hát nem is várt tőle mást, hiszen az apjára sem volt soha egy panasz. Ő már most teljesen biztos benne, hogy ráütött.
Közösen táncoltak, játszottak, és enni is szépen evett.
– Nem voltam biztos benne, hogy mennyi kell abból a vitaminporból a főzelékbe, ezért csak egy kanállal tettem bele – fűzte még hozzá a beszámolóhoz.
– Hogy mit tetszett csinálni? – kérdezte a mama, hatalmasra nyílt, ijedt szemmel, érezve, ahogy a szíve a torkába szökik. – Milyen porból?!
– Jaj, hát ami ott volt az etetőszéken, az a külföldi vitamin, vagy sűrítő, Foot-mittudoménmicsoda, mindenesetre nem akartam túlzásba vinni.
– Magdi mama, de hiszen az fürdősó! Jesszusom, mindjárt elájulok! – kapkodott Anita levegő után. – És megette? – Hát persze hogy megette – sopánkodott a nagymama, mielőtt hárítani kezdett volna. – De miért van fürdősó a főzelék mellett? Honnan tudhattam volna? Nekem nem mondasz semmit! – háborgott, de kétségbeesés színezte a hangját.
– Hát ez az, ha nem mondom, hogy jut eszébe ilyet csinálni? – kérdezte zaklatottan Anita, hozzáfűzve, hogy csörgőnek szokta rázni a tégelyt, hogy játékkal terelje el Vincuska figyelmét, ha nem akar enni. Merthogy a kis műanyag dobozban olyan jól zizeg a für- dősó. Ilyenkor Vince arra koncentrál, és ellenállás nélkül kapja be a spenótos kanalat.
Láthatóan a bűnös nagymama is megijedt, Anita pedig kegyelmet nem ismerve őrjöngött. Tíz perc múlva már taxival száguldottak az ügyeletre mindannyian, Évike is, mert Magdi mama csak nem gondolja, hogy ezek után csak egy percre is nála hagyja majd bármelyik gyerekét.
Vince láthatóan nem volt tudatában a helyzet komolyságának, elégedetten kortyolgatott egy üveg tejalapú tápszert, mert Anita még évekkel ezelőtt olvasta valahol, hogy a tej semlegesíti bizonyos mérgek hatását.
Kora este, amikor a gyomormosás után az altatásból ébredezett a kislegény, a főorvos a hallottak alapján még egyszer megrótta a meggondolatlan nagymamát. Anita végre kez- dett megnyugodni, ami a kisfia helyzetét illette, de anyósával szemben nem enyhült a haragja. Olyannyira belelovalta magát mondandójába, hogy alig vette észre, amikor a főnövér a kezébe nyomott egy kis csomagot.
– A kórház ajándéka – mondta egy kissé szokatlan mosollyal, majd még mielőtt Anita megköszönhette volna, már el is robogott. Szóróajándékot sejtve, gépiesen tépte fel a csomagolópapírt. Egy nagy, színes csörgő került elő egy kártya kíséretében: Fürdősó helyett…
