Barnabás izgatottan várta a tavaszt. Pontosabban nem is a tavaszt várta, hanem az újabb csodát, amikor is az egyre távolodó szenteste varázsa lassan halványulni kezdve helyet ad majd a húsvétnak.
S bár Barnabás már nemegyszer hallotta a szüleitől, hogy ezeken a jeles napokon valójában a Jézuska születését és feltámadását ünnepeljük, az ötesztendős fiúcska képzeletét korához illően inkább a mesebeli képek hozták lázba, a feltevés, ahogy a Kisjézus ajándékokkal megrakva bereppen a fenyőfa alá, vagy a pillanat, amikor a húsvéti nyuszi a gyermeki elme számára felfoghatatlan gyorsasággal szétszórja a színes tojásokat és a csokoládé nyulakat a kertben – még arra is gondosan ügyelve, hogy lehetőleg árnyékos helyekre rejtse őket, védelmet nyújtva a kora tavaszi nap már olykor korán reggel is kíméletlen sugaraitól –, miután megdézsmálta a teraszra odakészített méretes répát.
Nagy nehezen odébb cammogott a február, és végre maguk mögött tudhatták a március első heteit. Szerda délután Barnabás, engedve édesanyja meggyőző szavainak, miszerint a fiúk is lehetnek kreatívak, megfestett néhány tojást. No persze leginkább csak a színes ujjlenyomatokban merült ki a hímezés, de a piros, sárga, kék és zöld alkotások csütörtök reggelre így is pompás dísznek bizonyultak az ebédlő asztalán.
Édesapjával napok óta szorgalmasan gyakorolták a Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam című locsolóverset, hogy hétfőn közösen felkerekedve meglátogassák a népes rokonságuk női tagjait.
De most, szombat reggel még olyan messzinek tűnt az egyébként oly sok izgalommal kecsegtető hétfő, amikor is majd, a rokoni szálakat hosszúra nyújtva Pannikát, Barnabás szerint egyébként a lila csoport, sőt talán az egész óvoda legszebb kislányát is meglocsolják majd.
Így aztán a nagycsoportos kisfiú tavaszi kalendáriumában a húsvét hétfővel nehéz volt felvenni versenyt, csupán egyetlen egy napnak sikerült, a húsvét vasárnapnak.
Igen, a vasárnapnak, amikor Barnabás Pannika aranyszőke, fonott copfjainál is jobban vágyott két hosszú, ezüstszürke nyuszifülre, amelyet talán ebben az évben, ha sikerül egészen korán és egészen halkan felébrednie, lélegzet–visszafojtva lesben állva, megpillanthat a függöny mögül.
Nem volt ő telhetetlen, nem akarta a nyuszit úgy igazán tetten érni, megzavarni a hajnali lakmározásában vagy éppen butuska kérdésekkel untatni. Nem, neki nem is az egész nyúl kellett, beérte volna egy alig látható suhanással, egy pillanattal, ahogy kikandikálnak a selymes fülek a rododendron bokorból, amikor a húsvéti nagykövet épp elrejti a csokitojásokat.
Szombat este közösen elfogyasztották a feltámadás utáni vacsorát, felvágták a sonkát, megtörték a kalácsot. A mama legnagyobb meglepetésére a máskor oly nehezen zabolázható kisfiú ezúttal igazi kezes bárányként viselkedett. Magától indult fürödni, megelégedett egyetlenegy esti mesével és nem kellett győzködni arról sem, hogy itt az ideje aludni térni…
Barnabás szó nélkül engedelmeskedett, korán akart elaludni, mert korán akart felébredni is, egészen korán…
A szülei még megnéztek egy filmet, újra ettek egy falatot a sonkából, kinyitottak egy üveg, testes vörösbort és csak éjfél körül tértek nyugovóra.
Az édesanyja egy kicsit még hezitált, hogy talán egyszerűbb lenne most elrejteni a csokitojásokat a kertben, de a férje az éjjeli esővel fenyegetőző időjárás–jelentésre hivatkozva lebeszélte a tervéről. Tegyenek csak úgy, mint eddig minden évben, Barnabás jó alvó, ráérnek reggel eldugni az ajándékokat…
De ezen az éjszakán csak a mama és a papa volt jó alvó. Hogy az előző heti hosszúra nyúlt irodai napoknak vagy az esti Egri bikavérnek volt-e köszönhető, nem lehetett tudni, de már nyolc óra is elmúlt pár perccel, mire ébredezni kezdtek.
A mama ijedten kapta magára a köntösét, hogy óvatosan, zajtalanul kinyitva a spájz ajtaját magához vegye az édességekkel teli szatyrot. Egy pillanatra belesett még Barnabás szobájába és megkönnyebbülve állapította meg, hogy teljes még a sötétség, kicsiny fia minden bizonnyal még mélyen alszik.
De kicsiny fia már jó egy órája lapult a nappali függönye mögött, ahol szótlanul és türelmesen várta, hogy felbukkanjon végre az olyan nagyon várt, hosszúfülű vendég.
Végre–valahára megmozdult a bokor, elérkezett a várva várt pillanat.
Barnabás pedig hatalmasra kerekedett szemmel, és tátott szájjal csodálkozva nézte végig, ahogy az édesanyja kapkodva próbálja szétszórni a csokoládékat.
– Kisfiam, hát te már nem alszol? – lépett be ebben a pillanatban a nappaliba az édesapja, felfedezve a függöny alól kikandikáló pucér lábfejeket.
De nem csupán Barnabást vette észre, hanem legnagyobb ijedelmére a kertben sürgölődő, olykor aggódva a gyerekszoba ablaka felé leső feleségét is.
A kisfia nem tudta mire vélni a látottakat, megdöbbenve és magyarázatot várva nézett a zavarban lévő édesapjára.
– Apa, te tudtad… hogy az anya, az anya… – hebegte egy nagyot nyelve.
– Igen, kisfiam… Sajnálom, tényleg. De előbb-utóbb úgyis megtudtad volna, hogy a mama rejti el a csokitojásokat, hogy a mama a húsvéti nyúl – húzta magához sajnálkozva a gyermekét.
Néhány pillanatnyi néma csend nehezedett rájuk, mielőtt Barnabás a vigasztaló apai ölelésből kibújva remegő hangon újra meg tudott szólalni:
– A mama a húsvéti nyúl. Az én anyukám a húsvéti nyúl… – formálta lassan a szavakat, majd hüledezve hozzáfűzte: – És repülni is tud, vagy csak átmászik a kerítéseken?
Ha szeretnél több, szívet melengető történetet olvasni Petrától, ITT tudod megrendelni az Igazgyöngyök novellás kötetet.
