Latyakos februári hangulat terpeszkedett a városon vasárnap délután. Még csak fél három volt, de nem egy szobában már lámpát kellett gyújtani. Komótosan szemerkélt az ónos eső, tovább feketítve a múlt heti hó maradványait.
Dani egyhangúan tologatta a kis favonatát, miközben olykor bekapott egyet-egyet az anyukája által odakészített, megpucolt biomandarinból. Daniéknál minden bio volt otthon, a favonatot díszítő piros festéktől kezdve a délben elfogyasztott marhahúson át egészen a mandarinig.
Édesanyja környezettudatosan mosott és rettegett a világban láthatatlanul megbúvó mesterséges mérgektől. Sokáig, egészségesen és boldogan akart élni, és mélyen hitt abban, hogy elővigyázatossága (amelyet kedvenc szavaként gyakran emlegetett) majd meghozza a gyümölcsét. És ezt az elhatározását nem titkolta kis családja előtt sem, nem törődve azzal, hogy szigorú nézetei miként csapódnak le kisfia fejében.
„Magdi néni biztosan nem volt eléggé elővigyázatos” – gondolta magában Dani az ötévesek bölcsességével –, hiszen akkor nem halt volna meg csak úgy, hipp-hopp váratlanul.”
Azt, hogy a kilencvenhét éves Magdi néni (Dani mamájának idős nagynénje) valójában nem is olyan váratlanul távozott, nemigen értette, és egyébként sem tudott mit kezdeni a vénség és az elmúlás gondolatával, hiszen addigi rövid kis életében eddig csak a születésnapok kaptak fontos szerepet.
Csak az bántotta, hogy anya és apa szomorúak, no meg az is furcsa volt, hogy a bánatuk ellenére még őt, Danit próbálták vigasztalni, aki emiatt még inkább csak megszeppent, és egy idő után szégyenérzet kerítette hatalmába, hogy ő nem eléggé szomorú.
Mi több, alig várta a három órát, amikor majd a temetés ideje alatt az apukája átviszi őt a szomszéd Lackóékhoz, hogy elmehessen velük az újonnan nyílt, csodálatos játszóházba.
Az újonnan nyílt, csodálatos játszóház valóban megérte a borsos árát, a gyerekek önfeledten kúsztak-másztak, csúszdáztak, ugráltak hosszú órákon keresztül, majd este fél hétkor szinte utolsónak hagyták el az épületet, kipirulva, megizzadva, amolyan kisfiúsan boldogan.
A nagy visongásnak az autó hátsó ülésén azonban már nyoma sem volt, fáradtságtól kókadozva hallgattak egy gyereklemezt, amelyet még Lackó édesanyja készített be indulás előtt.
A hátsó szakasz csendjét végül Dani törte meg:
– Te hamvasztásos vagy koporsós temetést akarsz majd? – szegezte az elmúlt napokban a felnőttek közt sokat emlegetett kérdést a meghökkent barátjának, aki nem is igazán értette a szavakat.
– Tessék? – kérdezett vissza a másik kisfiú kikerekedett szemmel.
Ekkor Lackó apukája kissé megbillentette a visszapillantó tükröt, hogy jobban részese lehessen a furcsa beszélgetésnek.
Dani élő bizonyítékaként annak, hogy a gyerek otthon mindent meghall, a legnagyobb természetességgel folytatta:
– Hát tudod, ha meghalunk, berakjanak egy dobozba és elássanak a föld alá, vagy bedobjanak a tűzbe?
Lackó riadtan meredt szomszédjára, nem titkolva, hogy mindkét elképzelést rémisztőnek tartja.
– Egyszer mindenkinek meg kell halnia? – tette fel félelemmel teli kíváncsisággal a kérdést.
– Khm, khm – szakította félbe a gyerekeket Lackó édesapja. – Tudjátok, srácok, az még olyan, de olyan messze van, mire ti felnőttök és öregek lesztek… Könnyen lehet, hogy addigra az orvostudomány feltalál egy olyan csodapirulát, amelyet ha bekapunk, örök életet ad számunkra. És sosem kell meghalnunk.
Néhány másodperc néma gondolkodás volt a feltevésre a válasz, majd barátjához fordulva ezúttal Lackó törte meg a csendet.
– Te bevennéd azt a pirulát?
Dani rövid töprengés után így felelt:
– Igen… de csak, ha bio alapanyagokból készülne.
Ha szeretnél több, szívet melengető történetet olvasni Petrától, ITT tudod megrendelni az Igazgyöngyök novellás kötetet.
