Korábban már két alkalommal nyűgözte le a közönséget a digitális animációval foglalkozó magyar kreatívcsapat, mikor életet lehelt Budapest építészeti emlékeibe. Az Animatiqua legújabb filmje még hosszabb, még élénkebb, és még inkább bizonyítékát adja a cég virtuozitásának a komputerizált illusztráció terén. Újdonság, hogy az épületek és terek felidézése mellett több figyelem jutott a főváros egykori lakóinak is, köztük sok olyannak, akik mai napig hatással vannak a város életére.
Nagy keletje van manapság a múlt századok fekete-fehér fényképeinek. A Fortepan gyűjteménynek sokan csodájára járnak, hiszen az egykoron megörökített hétköznapi pillanatoknak ötven, vagy akár száz év távlatából már különös jelentősége lehet.
Az Animatiqua csapata a csendes áhítat helyett sokkal tevékenyebben fejezi ki tiszteletét a múlt fotográfiai emlékei, és az azokon látható helyek és emberek iránt: élettel tölti meg a képeket, többdimenziós mozgóképes jeleneteket formálva belőlük. „Küldetésünk az épített örökség megmentése, legalábbis a mi eszközeinkkel, a virtuális térben” – mondja Kondacs András, az Animatiqua alapító-cégvezetője. Az eredmény lélegzetelállító: olyan fotók elevenednek így meg nagy felbontásban, amik fényképen is alig kivehetők. „Az első két filmünkre érkezett reakciók hamar előrevetítették, hogy el kell, készítsünk egy harmadikat is. Ebbe belevettük friss ötleteinket, és a technológia nyújtotta legújabb lehetőségeket.”
„Mindig örömömet leltem a Fortepan kincsesbányájában fellelhető régi fotók nézegetésében, sokat segített nekem a Brúnó Budapesten sorozatom készítésekor” – meséli Bartos Erika író, illusztrátor. „Az Animatiqua filmje életre kelti ezeket az ódon képeket, visszarepíti a nézőt a múlt század elejére.”
A film elkészítése körülbelül 600 munkaórát vett igénybe, és mintegy 30 képet dolgoztak fel. Ahol rendelkezésre állt több szögből is felvétel egy épületről, ott segítségül hívták a 3D technológiát. A fák, emberek vagy járművek által kitakart részeket vagy más forrásból pótolták, vagy újra alkották, az ismétlődő mintákra hagyatkozva. A térhatást mozgóképes elemek bevonásával erősítették. „Nagyon élveztem az igényes, finom művészi megoldásokat, a megmozduló apró elemeket: a hömpölygő Dunát, csobogó szökőkutat, elillanó buborékokat, felszálló pipafüstöt, a gördülő villamost az egykori Erzsébet hídon, a Tabán csordogáló Ördögárok patakját” – lelkendezik Bartos Erika. A néző figyelme a digitálisan manipulált fókusz irányítása alatt önkéntelenül is vándorol az egyes épületrészletek, és a képeken látható ismeretlen és ismert emberek – például Ybl Miklós és építésztársai – között. Az alkotók szándékai szerint hamarosan kiterjesztik figyelmüket vidéki nagyvárosok eltűnt épületeire is, mielőtt feledésbe merülnének.
A filmben kizárólag olyan épületek kelnek életre, amik vagy a II. világháborúban, vagy 1956-os szabadságharc során sérültek meg, majd bontották el őket. „Európa több nagyvárosában – mint Prága, Bécs vagy München – a késői 19. század és a századforduló építészeti minőségei hasonlóak, mint amiket ezen a filmen is láthatunk, de Budapesten sok tűnt el ezekből: részben a háború pusztításai miatt, részben pedig a ’45 utáni „szovjetizációval” összefüggő politikai koncepciók áldozataként” – magyarázza Sólymos Sándor, a Magyar Képzőművészeti Egyetem egykori rektorhelyettese, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem jelenlegi szaktörténésze. „Ennek legismertebb és talán legfájóbb példája a régi Nemzeti Színház épülete, aminek a helyén ma is egy idétlen tér van csak, aminek kialakítását annak idején a metróépítéssel magyarázták. A szovjet rezsimnek az útjában volt a nemzet színháza és az a tradíció, amit megtestesített.”
„Tökkelütött volt, aki azt a kiváló épületet bontásra ítélte!” – törnek elő az érzelmek Csernus Mariann színésznőből, akinek még volt alkalma abban az épületben is játszani. Az 1965-ben felrobbantott Nemzeti Színház társulatába 1948-ban Major Tamás vette fel a ma is aktív, 93 éves színésznőt. Csernus Mariann emlékei szerint ő és művésztársai is csodájára jártak az épületnek, hiszen nem csak kívülről volt ízléses, de akusztikailag és a színpadtechnikát tekintve is méltó volt funkciójához. „Lerombolták, hogy a Corvin áruházat nézzük helyette. A szív szakadt meg.” – emlékszik vissza a Kossuth- és Jászai Mari-díjas művésznő.
„Az 50-es évektől a 90-es évekig tartó diktatúra maradandó és nehezen regenerálódó sebeket idézett elő Magyarországon. A szerencsésebb történelmű országok ma is könnyebben rekonstruálhatják a tárgyi környezet pusztulásait, amiket a világháborúk miatt el kellett szenvedjenek. Másfelől viszont ezen országok épített környezete alig valamivel jobb ma mint a mi fővárosunkban, mert náluk meg a modernizmus urbanisztikai eszményei miatt dózeroltak le számos értéket” – vélekedik Sólymos Sándor.
A képek körülbelül száz évet ölelnek fel, a 19. század derekától egészen a második világháborúig. Így akad köztük olyan is, amit már csak egy-egy szakma képviselői, rokonok, vagy kutatók őriznek emlékeikben. Zwack Sándor elsők között nézhette meg az Animatiqua legfrissebb alkotását, és meghatva szembesült gyáralapító ükapja, Zwack József és unokahúga felfrissített fotójával, amint egy kis ligetben pózolnak a kamerának. Látható továbbá a Zwack egykori, az Erzsébet téri Kemnitzer ház Marokkó udvarában lévő italkészítő műhelye és márkaboltja is. „Idén emlékeztünk meg arról, hogy ükapám 200 éve született. Az ő vezetésével lendült fel annyira a cég, hogy kinőtték a belvárosi üzletet, és a Zwacknak most is otthont adó Soroksári úti gyártelepre költöztették a termelést” – meséli Zwack Sándor. „A családi tradíciók miatt egyébként is élénken él az emlékünkben minden felmenőnk, még azok is, akikkel személyesen nyilván nem találkozhattunk. Egy ilyen élethű felvétel, ahol szinte lesétál közénk a képről, még jobban tudatosítja bennünk, hogy honnan jöttünk, és hová tartunk.”
A film az Animatiqua stábjának karácsonyi ajándéka mindenkinek. Az ajándék „kézbesítéséről” az Unicum Ház is gondoskodik: a Soroksári úti gyárépületben berendezett márkamúzeum tárlatvezetésének programjába beemelik az Animatiqua legújabb filmjét is.
