Igazából nem sokat tudtak róla, de azt senki nem vitatta, hogy neki vannak a legszebb virágai. Még a te- mető főbejáratánál lévő virágbolt sem igazán tudott vetekedni vele, választékban még talán, de minőségben semmiképp. Az apró néni – csak így nevezték az alig másfél méter magas, vagy inkább alacsony teremtést. Kendőt hordott télen-nyáron, mint akinek a tincseit valamitől mindig védenie kell, vagy mint akinek talán már csak a fekete textildarab jutott frizura helyett. Gergely-napon a tavasz kis fehér hírnökeivel, majd jácinttal és tulipánnal kezdett minden évet, amit aztán babarózsa, százszorszép és harangvirág követett; augusztusban napraforgót és kardvirágot hozott, ősszel pedig leginkább bordó és narancssárga krizantémot. Télre mindig eltűnt, aztán márciusban az első hóvirágokkal, egy vastag, talán lószőr pokrócba bugyolálva érkezett meg újra.
Editke a villamosmegálló melletti trafikból látott rá, néha még forró kávét is vitt neki, és vizet a kis csokroknak, meg egy kékre mázolt sámlit, hogy legalább ülőalkalmatosságot ne kelljen az apró néninek a villamoson magával cipelnie.
Cserébe hol piros rózsát, hol fehér tulipánt kapott. Frisset, illatosat, mindig a vödör legszebbikét.
Olykor csak egy villamossín és egy forgalmas autóút választotta el őket egymástól, ahogy egymásra mosolyogva átintegettek a másiknak, máskor meg egy egész élet, amin néhány együtt töltött hónap a temető árnyékában már nem sokat változtatott.
Editke büszke volt a trafik makulátlan tisztaságára, nyitás előtt mindig kisöpört és felmosott a parányi helyiségben, elkergette még a láthatatlan porcicákat is, és mielőtt kirakta volna a friss újságot, megpucolta az üzlet ablakát. Magára is sokat adott: a magasba tornyosuló, tupírozott tincseit hetente bízta rá hozzáértő kezekre, és a manikűröse is rendszeresen örülhetett a törzsvendégének. A guruló, magasított, karfás székén trónolva szívesen megmutatta a teltkarcsú alakját a nagyvilágnak, örült az érdeklődő pillantásoknak, és ő maga is alaposan megfigyelt mindent.
Mindig nagy volt a nyüzsgés a villamosmegálló körül. Kipufogógőztől áztatott, álmos reggelek, a napi teendőktől meggyötört, fáradt délutánok, gyászba burkolt özvegyek, munkába siető férfiak, randevúra kicicomázott lányok. És az apró néni a síneken túl, a festett kék sámlin, fekete ruhában, színes virágok között. Mindig feketét viselt, tetőtől talpig, kora tavasztól késő őszig. Csak a kabátka szelídült kardigánná, csak a kendő vékonyodott, csak a csizma lett vászonból készült, a vádlit körbeölelő gyógycipő, a szín nem változott. Talán az urát gyászolta, talán az ifjúságát, talán a temetőt tisztelte így, biztosat senki nem tudott róla. De Editke azért szemmel tartotta, és gyakorta megsúgta a vásárlóinak, hogy ha virágot szeretnének, csakis annál a néninél vegyék, a fekete kendős, apró teremtésnél – mutatott az aranygyűrűktől csillogó húsos kezével a zebra túloldalára.
Kedvelte őt.
Egyszer még azt is felajánlotta, hogy reggelente felveszi az autójával, a kis azúrkék furgon nem kér többet enni, ha ketten ülnek benne, ő meg nem bánna útközben egy kis társaságot, egy kis csevegést. Az idős hölgy hálásan megköszönte, de mosolyogva szabadkozott, hogy ő maga nem egy nagy beszélgetős valaki, nem a szavak embere, és a korából adódóan amúgy is ingyen utazik a villamoson. Aztán egy októberi reggelen mégis bekászálódott Editke mellé. A vödröt a lába közé fogta, hogy ne sérüljenek a celofánnal letakart őszirózsafejek. Három megállóval lejjebb vette fel a trafikosnő az utasát, meghibásodott a reggeli szerelvény, a hegynek fel kaptató villamos. A pótlóbusznál olyan sokan tolongtak, hogy az arra kanyarodó Editkének ezúttal köny- nyű dolga volt, a virágos néni hamar elfogadta az ajánlatát. A rádióból csak a reggeli műsor erőltetett kacajai törték meg a kis furgon csendjét. Editke nem aludt jól, aztán a hajnali elszenderedésből későn ébredt, nem volt már ideje feketézni, kávé nélkül pedig nehezen indult a napja, és a máskor megállás nélkül dolgozó beszélőkéje is akadozott. Bosszantotta a reggeli forgalom, dühítették az előtte döcögő autók. Néha káromkodott is egyet, no, nem eget rengetőt, csak olyan tisztességes asszonyhoz valót.
A néni meg csak némán mosolygott, törékeny kis kezével a rózsák között matatva, keresve a legszebbiket, amivel majd megköszönheti a fuvart.
– Kell a pénz, ugye? Azért tetszik másnak adni a kert kincseit ahelyett, hogy otthon gyönyörködne bennük? – fordult felé Editke, amikor leparkoltak a trafik mögé.
Az idős utasa nem válaszolt azonnal, a szavakat keresve matatott a vágott virágai között. Az egyik megsérült útközben, sajnálkozva fogta az ujjai közé a letört fejet.
– Nem is csak a pénz, kedveském, nekem abból nem kell sok. De amikor látom azt a sok csupasz sírkövet, összeszorul a szívem. Én úgy hiszem, hogy ez vigasz nekik, hogy jobban alszanak a megboldogultak szép virágok között.
***
Halottak napján az apró néni kétvödörnyi vigaszt hozott, de hamar elkapkodták a narancssárga és bordó krizantémokat, délre már alig volt virágja, és amúgy is szedelődzködni kezdett volna, mert a vastag fekete kabátja ellenére is átjárta már a hideg, a csontjáig hatolt a novemberi szél.
Félszeg mosoly ült a sápadt, törékeny arcon, amikor elbúcsúzott Editkétől. Szép ünnepeket kívánt, meg majd egy boldog új esztendőt, mint mindig a tél beköszöntének a küszöbén. Tavasszal újra találkoznak, mint mindig: az első hóvirágokkal érkezik majd.
De a hóvirágok után már az ibolyák is elhervadtak, és hiába bontogatták a nárciszok és a tulipánok a szirmaikat, a fekete kendős teremtés nem volt sehol. Pedig Editke leste, rendületlenül kutatta a szemével a naponta megpucolt trafikablakon át. Hiába. Nemegyszer kérdezősködött itt is, ott is, de csak tanácstalanul széttárt karokat kapott válaszul.
– Az apró néni? Hát azt már keresheti – legyintett aztán néhány hét múlva egy temetőszolga, akivel már többször szóba elegyedett.
– Mikor? – hebegte Editke megilletődve, összébb húzva magán az orgonaszínű kardigánt.
– Még a télen talán, hanem csal az emlékezetem – szippantott egy utolsót a púpos férfi a kézzel sodort cigarettájából. – Ott nyugszik hátul, még nincs sírköve, csak a csupasz földön az a fakereszt, talán valami rokontól – mutatott a sírkert végébe, majd a bakancsával eltaposta a csikket.
***
– Abból is tízet? – meredt a temető főbejáratánál álló virágbolt eladónője a liliomok között válogató Editkére. – De hát el sem fogja bírni! – csóválta hitetlenül a fejét, a pulton fekvő hatalmas csokrot rendezgetve.
De Editke elbírta, lassan lépdelve, óvatosan lavírozva a sírok között, nem törődve a kerek arcán legördülő, a szemfestékétől türkizre színezett könnycseppekkel. A csupasz földhalomhoz érve megtorpant egy pillanatra, majd beterítette az apró néni takaróját megannyi illatos virággal, hogy a sokak álmát megszépítő asszony végre maga is jól aludjon.
Ha szeretnél még több novellát olvasni Petrától, klikkelj IDE!
