Már vagy két órája búgott a tévé, de tulajdonképpen fogalma sem volt, hogy miről mesélnek a villódzó jelenetek. Mereven bámulta ugyan a képernyőt, de a gondolatai egészen máshol jártak. Hat óra múlt pár perccel, de Gergő még sehol. Semmit nem kezdett a szabadnapjával, pedig úgy várta már a megérdemelt pihenőt. Aktív pihenőt – hangsúlyozta a férjének, aki célzott rá, hogy többet kellene kimozdulnia. Hát majd megteszi, szerdán, a szabadnapján.
Kozmetikus, fodrász, egy kis shopping, ruhák, egy új cipő, talán egy táska, meg ez meg az. De nem ment sehova. Ki sem tette a lábát a lakásból, pedig nem ártott volna elmenekülni a káosz elől – pásztázta végig laposakat pislogva a nappalit. Poharak, szanaszét heverő párnák, rendezetlen számlák és papírok lepte étkezőasztal, és egymást kergető porcicák. Vegyenek fel egy takarítónőt, Gergő csak ezt tudja szajkózni, de hogy egy takarítónő csak akkor tud törölgetni, porszívózni és felmosni, ha előtte elpakoltak, ezt nem képes tudomásul venni. Nyilván nem fog egy idegent beengedni egy ilyen szemétdombra, a szanaszét heverő személyes tárgyai közé, egy ismerőst meg pláne nem… Hiába ajánlkozott a Gizike már többször a harmadikról. Olyan fáradt, mintha ólomnehezékek lennének a végtagjain, mintha minden a kanapé felé húzná, pedig annyi dolga lenne, mondjuk, hajat mosni, ha már kihagyta a fodrászt, vagy végre meghozni a döntést, hogy tart-e szülinapot – ásított egy nagyot. De valószínűleg nem, a legjobb lenne kihagyni ezt a számot, kihúzni a naptárból, megkerülni, tudomást sem venni róla.
„Nem látszik rajtad, jó pár évet letagadhatnál” – mosolygott rendre a barátnője, ha szóba került a nagy nap. Szánalmasnak tűnt ez a vigasztalás egy negyvennégy éves, hialuronsavval feltöltött szájból. Hiába volt csak hat év közöttük, most generációs távolságnak tűnt ez a korkülönbség. Negyvenötig még ő is csak ellavírozott valahogy, éveken át újra ünnepelve a negyvenedik, kerek évfordulót. De utána pimasz gyorsasággal szaladtak a hónapok, versenyre kelve a csípőjére lerakódott kilókkal.
Huszonévesen hányszor megmosolyogta ezeket a fenyegetéseket, az ijesztgető, „majd meglátod, hogy meny- nyire felgyorsul az idő”, vagy az „élvezd ki ezeket az éveket” mondatokat. Nála sosem fog a kor számítani – mosolygott fölényesen. Tévedett.
Nem csoda, hogy egy ideje nem volt felhőtlen a hangulata, a hormonok is a bolondját járatták vele, nemegyszer már az ébredéskor meghatározva ezáltal nem csupán az ő, de a férje, Gergő napját is. Olykor olyan kiállhatatlan volt, hogy szíve szerint ő maga is kerülte volna a saját társaságát. Reggeltől estig marcangolta az örök elégedetlenség, hónapok óta nem találta a helyét a világban, és mindenre és minden- kire haragudott, aki nem osztozott a rosszkedvében. Nem sajnálatot akart, nem is vigaszt, csak egy kis együttérzést a változó kor nehéz küzdelmében.
Valahogy a munkahelyén is csak döcögtek a dolgok. Mariannt nevezték ki osztályvezetőnek, pedig ő volt a rangidős. A jóval jelentősebb szakmai tudásáról és tapasztalatáról nem is beszélve. De a legjobban a házassága felett gyülekező fekete felhők nyomasztották.
Nem nyilallásként jött a gyanúja: lassan, hétről hétre kerítette a mellkasára nehezedő érzés a hatalmába, hogy Gergő távolodik tőle. Hogy régi szokásával ellentétben nem hazasiet egy fárasztó nap után, hanem hol a kollégákkal ül be a törzshelyükre, hol a főnökével ütöget még egy fallabdameccset, hol az édesanyjához ugrik fel még egy órácskára. Persze, persze, Marika néni nem fiatal már, egyedül él, miért ne intézné el neki a fia a bevásárlást. Nem erről van szó, nem a ténnyel van baja, hanem a körülménnyel, hogy nélküle megy. Régen hívta volna, hogy együtt kocsikázzanak ki Óbudára, aztán persze ki tudja, lehet, hogy az anyósa sem kíváncsi rá – duzzogta álomba magát.
Nyolc után ébredt, Gergő még mindig nem ért haza, és kénytelen volt az előző este az ülőgarnitúrán felejtett gyapjúkardigánjával vigasztalódni. Belefúrta az arcát a mohazöld ruhadarabba, mélyeket szippantva a férfi arcszeszének a kötött szálakon ragadt illatából. Szerette volna, ha inkább Gergő nyakán érezhetné ezt az illatot, ha ténylegesen odabújhatna most a pocakos társához, bocsánatot kérve az elmúlt hetek rosszkedvű reggeleiért. Mert Gergő aztán igazán nem tehet semmiről, és mégis ő issza meg leginkább a hangulatváltozásainak a levét. Besokallt, és igazán még csak a szemére sem vetheti. Jó lenne vele leülni egy nagyot beszélgetni, csak ők ketten, gyertyafény és egy üveg Chardonnay mellett.
De Gergő nem volt sehol, és Gitta sem vette fel a telefont, hogy megértésre váró barátnőként kiöntse neki a szívét. Gitta… a húsz éve hozzácsapódott barátnő, Gitta, aki már huszonévesen túl volt az első válásán. Nemrég pedig, a gyerekei kirepülése után a másodikon. Gitta, aki egy ideje minden spórolt pénzét stílusváltásra költötte, nem mellőzve a plasztikai sebészetet sem. Márpedig ő nem lesz szőke, akárhogy fiatalítaná is… ő nem az a típus. És valójában Gitta sem az, néha azért nehezére esik nem letörni a szarvait. Mindenben olyan magabiztos, bölcs tanácsokat osztogató. Törődjön inkább a közvetlen környezetével, az Amerikában tanuló lányával vagy az egyik anyósával a sok közül. Persze, azért most nem bánná, ha felvenné a telefont, csak egy öt percre, hogy lelket öntsön belé. Igen, általában az első percekben feldobja egy kicsit, hiszen valójában vicces nő, szórakoztató, csak a túl hosszúra nyújtott lelkizést nem bírja idegekkel, olyankor bosszantani kezdik a Gitta-féle tanácsok.
Fél kilenc… – tápászkodott fel a kanapéról, hogy a csengetésre felelve ajtót nyisson.
Már bánta, hogy nem öltözött fel rendesen, hogy egész nap melegítőben lézengett, és még csak a hajmosásból sem lett semmi – nézett ijedten az előszoba tükörbe.
– Ne haragudj, a reggeli kapkodásban már megint itthon felejtettem a kulcsot – lépett be Gergő. – Na, kipihented magad? – nézett végig a feleségén, fáradt, de kedves volt a tekintete.
Sebtében egy csókot nyomott a homlokára, majd lerúgta a cipőjét, és az első útja a hűtőhöz vezetett.
– Nem volt energiám főzni – mentegetőzött Zsuzsanna, majd a védekezésből seperc alatt támadásba váltott.
– Tulajdonképpen te is hozhattál volna valamit, ha már ilyen későn találsz haza.
– Csak inni akartam egy kis vizet, a kollégákkal vacsoráztam, azt hittem, te már ettél, de majd legközelebb rákérdezek, és… – dobta le magát az egyik székre, de mielőtt folytatni tudta volna, Zsuzsanna odahajolt hozzá.
– Ez mi? – fogott a két ujja közé egy szőke hajszálat.
Gergő alig láthatóan elpirult, megvonta a vállát, és nagyra kerekített szemmel fújt egy nagyot.
– Talán az étterem ruhatárában ragadt rám. Vagy az irodában, ott is egymáson lógnak a kabátok.
– De ez nem a kabátodon van, hanem a zakódon – nyelt Zsuzsanna egy nagyot.
– Amire könnyen rákerülhetett a kabátom belsejéből, ami egy másik kabáton lógott – tárta szét Gergő a karját, majd teátrálisan lebiggyesztette a száját, mint aki nem tud és nem is akar mit kezdeni a felesége vádaskodásával.
Nem sok szót váltottak már aznap este, Gergő ugyan még megpróbált az ágyban egy kis talpmasszázzsal kedveskedni, de Zsuzsanna csak a vezekelő férj görcsös próbálkozását vélte felfedezni a gesztusban, ezért elhúzta a lábát, és a jeges hangulat ellen védekezve magára terítette a paplant, majd a frissen festett falnak fordulva harcolt még órákon keresztül a démonjaival.
Másnap reggel végre visszahívta a barátnője, de valami nem stimmelt, nem tetszett neki Gitta viselkedése, túlságosan is vigasztalta, még soha nem állt ki ennyire Gergő mellett, és amikor elszólta magát, hogy ő is a Bagolyban volt előző este, Zsuzsanna érezte, hogy nagy a baj, hogy élete legkeserűbb csalódása két frontról közeledik.
Kihez forduljon? Az anyósa majd pont az ő pártjára áll, a vér sosem válik vízzé, és ki tudja, mióta panaszkodik neki Gergő. Valószínűleg betelt a pohár, ilyen egyszerű a dolog. És talán tényleg be kellett volna festetnie szőkére a haját. Talán fiatalítaná, talán a férjét is megbolondította ez a szín. De hogy pont Gitta szúrja hátba, hogy pont ő mérjen rá ilyen orvtámadást! – szorult ökölbe a keze.
Egész nap egy falatot sem evett, nem volt étvágya, mintha kihúzták volna a lába alól a talajt. Essen neki Gergőnek, állítsa falnak, vagy Gittának üvöltse le a fejét? És ha csak egy ostoba félrelépés volt, egy futó kalandba torkolló panaszáradat? És még ő volt olyan hálás a sorsnak, hogy ilyen jól megértik egymást, a férje és a legjobb barátnője, hogy mekkora kincs az ilyesmi… Hát ekkora, most ihatja a levét.
– Minden rendben, valami baj van? – szólította le egy kollégája a folyosón.
Zsuzsanna összerezzent, gyorsan letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, csak utána emelte fel az addig leszegett fejét.
– Hogyne, minden. Mi baj lenne? – erőltetett a sápadt, gondterhelt arcára egy mosolyt.
– Akkor jó – indult volna tovább a férfi, de Zsuzsanna utánanyúlt. – Nem szívesen vallom be, de holnap leszek ötven. Van kedved este egyet koccintani? – szaladt elő belőle spontán a kérdés.
Fog is ő a csalfa férjére és a hazug barátnőjére várni, majd leissza magát a kollégákkal – uralkodott el rajta a gondolat. – Holnap? – húzta fel a férfi zavartan a szemöldökét. – Ha egy kicsit hamarabb szólsz, örömmel, de már elígérkeztem – mentegetőzött.
– És te, Barbara? Ráérsz este egy koccintásra? – fékezte le a mellettük elsiető kolléganőjét.
– Holnap? Várj csak, jaj, bocsi, anyukámhoz megyünk a bátyámékkal, de majd bepótoljuk – csücsörített, majd maga mögött húzva egy Nina Ricci illatfelhőt, a rózsaszín magas sarkújában továbbtipegett.
***
Másnap reggel egy csomag konyakos desszert, és egy feltehetőleg előző este a benzinkútnál vásárolt lakkozott rózsacsokor várta az asztalon. Meg néhány sor Gergőtől, hogy így meg úgy minden szépet és boldogat… este majd koccintanak is, ezúttal korán, legkésőbb ötre hazaér.
Zsuzsanna magába roskadva, csalódottan tömte a szájába az apró, alkohollal töltött csokigömböket, az egyiket a másik után. Kisminkelte magát, és felvett egy, a kedvét meghazudtoló, a barátnője szerint az alakjának hízelgő ruhát. Persze ki tudja, hogy igazat mondott-e egyáltalán, hogy valaha is őszinte volt-e hozzá? Mielőtt felvette volna a kabátját, még egyszer, nagyot sóhajtva végignézett a káoszban úszó nap- palin, majd megrázva magát még egy pillantást vetett az előszoba padlóig érő tükrébe, és behúzta maga után az ajtót.
***
Szándékosan nem ért haza ötre. Várjon rá Gergő, ez a legkevesebb. Amúgy is félt a hazugságszagú találkozástól. Leplezze le az ötvenedik születésnapján, hogy mindent tud, vagy legalábbis mindent sejt? És bár tudja, hogy az elmúlt időszak nem volt egyszerű vele, de akkor sem ezt érdemli. Nem így, nem a legjobb barátnőjével. Az egykori legjobb barátnőjével – szipogott, miközben hívta a liftet. Gitta csak egy sms-t küldött neki délután, hogy isten éltesse. Fel sem hívta, csak egy ócska, közhelyes sms-t, húsz év után? Nyil- ván nem mer a szemébe nézni, miután néhány napja még Gergőében merült el, a Bagolyban. Hamis dög! – sziszegte, majd összeszedte magát, és egy mosolyt erőltetve az arcára elfordította a kulcsot a zárban.
– MEGLEPETÉS! – hangzott fel vagy harminc szájból a csillagszórók árnyékában. – Boldog szülinapot, boldog szülinapot – zengett fel a dal, a kollégája gitárkíséretében.
A konyhájukban egy, a Bagoly étterem kötényét viselő pincér sürgölődött a hidegtálak körül, olykor Gittára pillantva, hogy elégedett-e a rendeléssel, hiszen a tegnapelőtti próbaevésnél, az ünnepelt férjével ellentétben, ő igen kritikus volt a hidegtálakkal kapcsolatban. A pirospozsgás arcú anyósa egy saját készítésű narancstortát szorongatott a kezében. A szomszédok egy rég vágyott, a plafonig érő, masnival átkötött fikuszt álltak körbe. A munkatársai, Barbara vezényletével, fülig érő szájjal szórták rá a konfettiket.
Gergő egy mindent felülmúló, gyengéd mozdulattal magához húzta a döbbenettől megnémult Zsuzsannát, átadott neki egy romantikus hajóútra szóló ajándékutalványt, majd körbemutatva a felporszívózott és rendbe rakott nappalin a fülébe súgta:
– Már délben hazajöttem, hogy mindennel elkészüljek. Isten éltessen, gyönyörűm!
IDE kattintva még több novellát olvashatsz Palotás Petrától!
