A láb körüli furcsaságoknak se szeri-se száma, ám a 7,5 centis nagyságúra kötözött, csonkított lábfejek még az extrém ingerküszöbűeknek is kihívást jelenthetnek. Ez a fájdalmas és igen bonyolult testmódosítás több, mint ezer éven keresztül a kifinomultságot, az érzékiséget, a gazdagságot szimbolizálta Kínában. Mini lábak nélkül kizárt volt egy jó házasság.
A chánzú, vagyis a kínai lábelkötés hagyománya a legendák szerint egészen Li Yu császárig – a 900-as évek közepéig – nyúlik vissza. Ekkor az uralkodót szórakoztató táncos egészen elbűvölte a férfi a lótusztánccal, ami talán a mai spicc baletthez hasonlítható. Ennek fontos eleme, hogy a lábfejet fehér selyemszalaggal kötötték el, így annak formája a mozdulatok közben a lótusz szirmaira emlékeztetett. A császári udvar hölgytagjai rögtön utánozni kezdték ezt a császárnak tetszetős lábmegjelenést, kecsesnek tűnő mozgást. Ekkor még 10,5 centis apró lábakkal próbáltak hódítani. Azt remélték, hogy felfigyel rájuk az uralkodó és kiemeli őket a többiek közül. Végül annyian hódoltak be ennek az új hóbortnak, hogy Kína szerte – gazdagok és szegények között egyformán – elterjedt. A 10. század végétől lassan már kifejezett elvárás lett, hogy a nők lótuszlábúak legyenek.
Módszeres kínzás
Ha belegondolunk, hogy fizikai korlátokat minden formában döngető képtelenség az, amire vállalkoztak ezek a nők, akkor talán az is nyilvánvalóvá válik, hogy elképesztő kínzásokat kellett évekig kiállniuk azért, hogy az áhított lótuszláb megvalósuljon. 2-3 éves – egyes történészek szerint később, 4-6 éves – korban már elkezdték a kislányok lábának átalakítását. Ezt általában a család idősebb női tagjai végezték. A lábfejet először egy állatvérrel kevert gyógynövényes főzetbe áztatták, hogy puhábbak legyenek a csontok. Ezután lemosták a lábfejet, levágták a lábujj körmöket és összetörték mind az ujjak, mind a lábfejek csontjait. A procedúra végén a nagylábujjat felfelé, a többi lábujjat a talp alá hajtogatva nagyon szorosan lekötözték a lábat. Ezt az eljárást a gazdagabbak heti kétszer, a szegényebbek heti egyszer végezték el a gyermekeiken. A cél az volt, hogy ne nőjjön meg nagyobbra a láb. Volt, aki vérmérgezést kapott, és amiatt halt meg, volt, akinek amputálni kellett a lábfejét, leállt a keringése, a benőtt körmök miatt hihetetlen fájdalmai voltak. Borzasztó és végtelenül fájdalmas, kegyetlen szépítészeti eljárás volt, aminek csak akkor lett vége, amikor a lábfej aranylótusszá vált és elérte a 7,5 centit, valamint a kicsit görbülő újhold formát. (Csak, hogy tiszta legyen: normális esetben ez egy 6-8 hónapos kisbaba talpának hossza.)
Aranykalitka – soha többet sehova egyedül
A fájdalom önmagában is pokoli ennél az eljárásnál, ám, ha belegondolunk abban, hogy a kislányokat egy életre megnyomorították, járásképtelenné és környezetük segítségére szorulóvá téve őket, még hihetetlenebb, hogy hosszú-hosszú évszázadokig művelték ezt a hagyományt. Ám a kínai férfiak számára mégis ez volt az egyik legvonzóbb, legerotikusabb dolog, emellett azt is jelezte, hogy a lány engedelmes feleség lesz. Aminek persze ára volt, hiszen egy elkötött lábú nő nem tudott dolgozni sem, így családjának elég gazdagnak kellett lennie ahhoz, hogy eltartsa. Így lett a lótuszláb lehetőség azoknak, akik még nagyobb gazdagságra, még magasabb osztálybeli férjre vágytak, akitől aztán pont annyira függhettek, mint az apjuktól korábban, hiszen egyedül, segítség nélkül nem tudták elhagyni otthonaikat soha. A rossz házasságokból való menekülés pedig egyenesen lehetetlen volt.
A kommunista párt tiltotta be
Bár voltak rá törekvések, hogy eltüntessék ezt a fájdalmas hagyományt, ez csak 1949 környékén sikerült hathatósan. Ennek egészen egyszerű oka volt: szükség volt a termelésben a nőkre is. Amikor Mao Ce-Tung erről döntést hozott, akkor a legvisszafogottabb becslések szerint is több száz millió lekötözött lábú asszony élt Kínában. Még napjainkban vannak néhányan, akik magukon viselik e letűnt korszak csonka bélyegét.
