Teljesen átlagos reggelnek indult. A nap a szemembe sütött a redőny résein át. Mintha valaki az én bosszantásomra rendezte volna be úgy az alig egy ágynyi kis szobát, hogy semmiképp ne tudjak tovább aludni, mint amennyire jól esne. Persze, örültem, ennek is, hogy végre van egy saját kis birodalmam.
Ha saját lakásunk volna, anyám bizonyára a legnagyobb szobát adná nekem, amit én úgysem hagynék. A nagyobb szoba neki járna, sőt egy egész palota. Megérdemelné, ahelyett, hogy kisebesedett kézzel és fájó derékkal ő takarít másoknál, neki legyen saját takarítónője. De akkor már kertész is kell, és szakács, no meg sofőr. Sofőr az mindenképpen szükséges, hogy ne kelljen telente minden reggel és késő délután órákig a hideg buszmegállóban fagyoskodnunk. Királyi életről álmodom, és ha a jóisten nem is, én mindenképp megadom majd neki. Elvégre én vagyok az egyetlen férfi a családban.
Kelletlenül fordultam a másik oldalamra, amikor meghallottam a kilincs nyikorgó hangját.
-Itt az idő, ébresztő! – csilingelt/ébresztett anyám mindig kedves hangja.
Mire felkeltem, leheletvékonyra megkent vajas kenyér várt a konyhaasztalon. Anyám nemcsak ebben volt tökéletes, ő készítette a világ legjobb citromos teáját is. Miközben nézte, ahogyan eszem, gyakran simogatta meg kócos fejemet. Nagyon szerettem, amikor vékony ujjaival megigazította szőke fürtjeimet. Az érintésében volt valami különleges. Mintha én lennék neki a legfontosabb a világon. A jó jegyek, amiket az iskolában szereztem, mindig mosolyt csaltak az arcára. Rettentő büszke volt rám. Sokra viszed még, fiam – mondogatta.
-Egyél Buksikám – mosolygott rám. Szerettem, amikor így szólított. Ettől igazán okosnak és értékesnek éreztem magam.
Ő volt a mindenem. A gólya nem pottyanthatott volna jobb helyre. Végtelenül szerencsésnek éreztem magam. Kifogyhatatlan türelme a legnagyobb biztonságot jelentette nekem. Hiába voltam tíz éves, azt mondta, érettebb vagyok sok balga felnőttnél. Nem tudtam, mi az a balga, de abból, amiképp ezt a szót kiejtette, sejtettem, nem lehet valami jó dolog.
***
Anyám aznap reggel is elkísért az iskolába. Miként máskor, most is megvárta, amíg eltűnök a nagy, kétszárnyú, faragott fa ajtó mögött, és nyomban dolgára szaladt. Így távozott azon a reggelen is. Nem sejtette, hogy sosem megyek be rögtön az osztályterembe, hanem az ajtó mögé bújva várom meg, amíg hátat fordít és elindul. A tekintetem az ajtó hasadékán át mindig követte, sietős lépteit. Nemigen láttam őt sétálni. Akárhová mentünk, szinte repült, alig bírtam szedni mellette a lábam. Sosem értettem, hová sietünk, hiszen a bérelt lakásunk néhány négyzetméterén és az apró ablakban lelkesen növekvő filodendronon kívül semmi nem várt ránk. Fili, ahogy ő hívta egyetlen élő lakótársunkat, nem igényelt sok gondoskodást, mégis ékes dísze volt a konyhánknak. Egyszer-egyszer, amikor nehezen aludtam el, csendben kilopóztam a szobámból és hallgatóztam, amint anyám vele beszéli meg, ahogy ő hívta, az élete nagy kérdéseit. Szerettem hallgatni bölcs gondolatait. Bármilyen nehéz is lehetett neki, hogy apám egyik napról a másikra eltűnt, mégis mindent megtett értem, értünk.
Délután ismét hajszálpontosan fél ötkor ott várt rám az iskola nagy, kétszárnyú, faragott fa ajtaja előtt. Két hónapja minden tanítási napon pontosan jött értem. Boldog voltam, hogy az én anyukám az elsők közt vár engem, míg a többiek a hosszú lépcsősoron tengették az idejüket, a szüleikre várva. Nem volt ez mindig így. Gyakran nyeltem a könnyeim, amikor már mindenkit hazavittek, és én még mindig a legalsó, töredezett lépcsőfokon, őt várva ücsörögtem. A gondnok egy idő után megsajnált, és a portásfülkéjében tanítgatott sakkozni. Nem lehettem rossz társaság, mert egyre szívesebben töltötte velem az idejét. Mesélt a gyerekkoráról, a sok nélkülözésről, a kedvenc reggelijéről, a vajas kenyérről. No meg arról, miért lett éppen ebben az iskolában portás. Miközben hallgattam a történeteit, nekem is lett egy álmom: hogy egyszer én is mosolyt csalok mások arcára, boldogabbá teszem a napjaikat, éppúgy, ahogyan ő teszi itt nap, mint nap. És úgy tűnt, nem lehetek rossz tanítvány sem. Sokra viszed még, fiam – mondogatta.
***
Ma valahogy hosszabbnak tűnt az út hazafelé. Hiába meséltem anyámnak lelkesen a napom sikereit, ő csak halvány mosollyal jutalmazta azokat. Biztosan fáradt – gondoltam, – azért ilyen szűkszavú. Még nagyobb igyekezettel próbáltam jókedvre deríteni. A gondnoktól tanult vicceket meséltem, azonban néhány próbálkozás után feladtam. Mindketten némán sétáltunk hazafelé.
-Van egy kis dolgom, Buksi. Menj be, kérlek, a szobádba – szólalt meg hazaérve, ellentmondást nem tűrő hangon. Összeszorult a gyomrom. Sosem hallottam anyámat így beszélni. Kedves volt, azonban a hűvös szigorúság megrémisztett.
Percek teltek el az ágyamon ülve, amikor egyszer csak elszántam magam. Tudtam, hogy nem szabad, mégis a fülemet az ajtóra tapasztottam, és hallgatózni kezdtem. Anyám egy nővel beszélgetett eleinte kedves, majd egyre zaklatottabb hangon. Nem értettem, miről beszélnek, de éreztem, hogy remegni kezd a szám. Az ajkamba haraptam, hátha abbamarad, de sikertelen próbálkozásom egyre csak növelte az idegességemet.
-Hisz’ maga is tudja, mindent megpróbáltam! Csak egy kis időt adjon még nekem! – hallottam anyám kérlelő hangját.
-Két hónapja ígérget, nem tudok tovább várni, sajnálom – felelte ridegen az idegen hang.
-Magának is van gyermeke. Maga is édesanya. Ne tegye ezt velem! – már remegett anyám hangja. – Mégis hova menjek így egy gyerekkel? Ha nem találok lakóhelyet, elveszik tőlem!
Éreztem, hogy gombóc növekszik a torkomban, és a szemem sarkában gyűlő, forró könnyek végigfolynak az arcomon, lecsorognak a nyakamon, majd a kinyúlt nyakú pólóm beszippantja őket.
-Higgye el, ennyit tudtam segíteni. Értse meg, nekem is kell a bérlet pénz. Ha nem fizet, én sem tudok enni adni a gyerekeimnek.
-Értem én, és ígérem, megadom a tartozásom, amint találok munkát – és ezzel a mondattal mindent megértettem, mi az, amiért anyám két hónapja mindig pontosan ér értem oda az iskolába. Miért csak nézi, amint elmajszolom a vajas kenyeret. Miért mondja bágyadt mosollyal, hogy az ő kedvenc reggelije a citromos tea. A tehetetlenség dühe öntött el, hiszen férfiként az én dolgom megvédeni anyámat. Nem bírtam tovább, feltéptem az ajtót, és nekiestem az ismeretlen nőnek.
-Nem! Nem lehet! Nem teheti ezt velünk! Nézzen anyámra, milyen rendes! Sebesre dolgozza a kezét, hogy mindenünk meg legyen! Nem teheti ezt vele! – ordítottam zokogva, és a szoba hirtelen elhomályosodott előttem.
Hajnalban arra ébredtem, hogy anyám az ágyam szélén ül, és simogatja szőke fürtjeimet.
-Mi történt? – riadtam fel.
-Minden rendben van, Buksikám – nyugtatott meg, de a szeméből a tegnap esti szomorúság egyáltalán nem tűnt el.
-Mi történt? Az igazat akarom! – szegeztem neki váratlanul a kérdést. Ezelőtt sosem engedtem meg magamnak ezt a hangnemet, és miután kibukott belőlem, pocsékul éreztem magam, de igenis tudni akartam. Mi mindig őszinték voltunk egymáshoz, és mérhetetlen dühöt éreztem, hogy megszegte a szövetségünket. Úgy éreztem, anyám cserben hagyott, sőt mi több, hazudott nekem. Miközben végigfutott bennem ez a gondolat, elszégyelltem magam. Anyámat hazugnak neveztem. De vajon én sosem ferdítettem? Sosem szépítettem a dolgokon, csak hogy felvidítsam? Ettől a gondolattól ismét rettentően éreztem magam.
-Ne haragudj – tört ki belőlem fájdalmasan, és fejemet az ölébe hajtva megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim. Alig telt el pár perc, már az egész testemet rázta a zokogás. Én vagyok a férfi a családban, cselekednem kell – öltött fel bennem az első kétségbeesés után a gondolat. Milyen gyenge férfi az, aki az első rossz hír hallatán elájul? – úgy éreztem, eljött a pillanat, amikor a tegnap esti csúfos kirohanásom után valóban tennem kell valamit. Megnyugodtam anyám ölelő karjában, és elcsendesedve feküdtünk órákig a talpalatnyi szobámban.
***
Arra gondoltam, megkeresem az idegen nőt és beszélek vele, de hamar lemondtam ebbéli elhatározásomról, mert fogalmam sem volt, merre induljak. Miközben a megoldásokon töprengtem, a nap első sugarai megjelentek a redőny résein át. Itt az idő, ébresztő! – hallottam magamban anyám csilingelő hangját. Azonban ahelyett, hogy mint mindig, most is a kilincs nyikorgó hangja kíséretében lépett volna be, ott feküdt mellettem a keskeny ágyon, és békésen szundikált. Nem tudtam aludni. Egyre csak a megoldáson járt az eszem. Elgondoltam, dolgozni megyek iskola helyett, de ki adna munkát egy gyereknek. Minden lehetőséget végiggondoltam, még, szégyellem, az is eszembe jutott, talán ha lopnék azoktól, akiknek van. Tudtam, ebbe anyám belehalna.
Csendben kilopóztam a konyhába, vajas kenyeret kentem, majd megpróbálkoztam életem első saját készítésű citromos teájával. Meleg vizet engedtem, belelógattam a tea filtert, némi cukrot és citromlevet öntöttem hozzá. Miután megkevertem, megkóstoltam és megállapítottam, rettenetesen sikerült. Azonban ez volt most a legkisebb gondom. Megterítve hagytam ott anyámnak a konyhaasztalt. Gondolatban én is megsimogattam a fejét, láttam magam előtt, mennyire örül majd a kiadós vajas kenyeres reggelinek, és azzal kisurrantam a lakásból. Becsukott szemmel is ismertem már az iskolába vezető utat. A nagy, kétszárnyú, faragott fa ajtó még zárva volt. Leültem a hosszú lépcsősor legalsó, töredezett fokára. A mutatóujjamat végigsétáltattam a törésvonalakon, mintha egy labirintusból kellene kiszabadulnia. Merengésemből a gondnok hangja ébresztett fel:
-Mit csinálsz itt ilyenkor, fiam? – húzta fel egyik szemöldökét.
-Nézem a vonalakat. Tanulmányozom a kuszaságukat – ennél jobb ötlet hirtelen nem jutott eszembe.
-Na, gyere be! – mondta mindig kedves hangján. – Meséld el, mi szél hozott ide ilyen korán reggel.
Ömlöttek belőlem a szavak. Egy szuszra elhadartam mindent, amit tegnap este hallottam, és nyomban felsorakoztattam a hajnalban született ötleteimet is. Azt persze nem mertem bevallani, hogy szégyenszemre elájultam. Türelmesen hallgatott, és néhány ühüm, értem kíséretében feltette a nem várt kérdést.
-Tudni szeretnéd, miért lettem igazából portás?
Nem értettem, hogy jön ez ide. Nem akartam megbántani az öreget, így bólintottam. Lélegzetvisszafojtva hallgattam az élettörténetét. Miközben mesélt, rájöttem, milyen keveset is tudok az én sakkmesteremről. Elmondta, hogy tíz éve beteg lett, ezért abba kellett hagynia az eddigi munkáját. Régen gyerekeket gyógyított. Rengeteget. De amikor remegni kezdett a keze, nem műthetett többet. Mindenét elveszítette, ami fontos volt neki. Hiába a pénz és a hírnév, nem volt miért felkelnie reggelente. Elkeseredésében lelki beteg lett, és ő járt orvosokhoz. Azok segítettek neki megtalálni az élete értelmét. Azóta gondnok itt az iskolában, és gyerekek lelkét gyógyítja. Olyanokét, mint én. Meghatottan figyeltem, ahogy a szavai mellett a szeme is mesélt. Mindig is tudtam, szeretem ezt az embert, de most már azt is tudtam, miért. Úgy éreztem, fel kell állnom és megölelnem őt. Mi sem volt természetesebb. Így öleltük egymást percekig, és csak sírtunk. Közös férfidolog ez – gondoltam – olyan hősies, mint a filmekben.
-Köszönöm, hogy elmondhattam – bújt ki szoros ölelésemből. – Régóta hurcolom ezt magamban. Tudod, a titkok nem mindig jó dolgok. Megbénítják az ember lelkét.
Sosem felejtem el a szavait. Ahogy szinte repültem ki az ajtaján anyám hívó szava felé, messziről még hallottam utolsó mondatait:
-Meglásd, minden rendben lesz! Holnap itt várlak! S ne feledd, sokra viszed még, fiam!
Szöveg: Dénes Évi – Érzelmi intelligencia coach – www.denesevi.hu
