Emlékezzünk most azokra, akik már nem lehetnek velünk. Szívünkben azonban örökre élnek.
Egy aranyszőke, négyévesforma kislány szaladt be a temető kapuján. Két copfja, és kockás szoknyájának a fodra csak úgy repültek a nyomában. Egy pillangót üldözött lelkesen, de akármilyen sebesen szedte is a lábát, a színpompás lepke nem adta könnyen a szabadságát. Néhány méterrel mögötte a Mamája lépdelt, egy barna hajú, fürge fiatalasszony. Hosszú fürtjeit, magasan kontyba fogta, így védekezett a meleg május ellen. Első ránézésre nem hasonlítottak egymásra, de ahogy Erzsike cinkosul hátrafordult, és a mamát a kezével magához intette, nem maradt kétség: ők bizony összetartoznak.
A kislány otthonosan mozgott az alvó kövek között, jól ismerte a haranglábhoz vezető ösvényt, és a nagypapa sírját is. A nagypapáét, akivel ő sohasem találkozott. Ezért aztán a temetői látogatások nem szomorúságot, hanem kíváncsiságot ébresztettek benne. Kíváncsiságot a számtalan lenyűgöző történet hőse iránt. Mert a nagypapáról volt mit mesélni, és a Mama lelkesen és lelkiismeretesen tett eleget ezen a téren is anyai kötelességének. De az ő meséi közé olykor a szomorúság is bekúszott, most is a sírás marka szorongatta a torkát, ahogy megállt a fekete kőtábla előtt.
Hiányzott neki az édesapja, a hangja, a léte, a mozdulatai. Már több mint négy esztendeje, hogy elbúcsúztak egymástól, de még nem tudta, valójában nem is akarta elengedni. Erzsike születése előtt pár héttel hunyta le a szemét, már nem láthatta az unokáját, pedig nagyon várta. Együtt várták. A Mama és a Nagypapa. Így aztán maradtak a történetek, az olykor tréfásak, máskor meghatóak. A mesék, és az ő hősük: a Nagypapa, aki ily módon aztán a kisunoka életének is fontos szereplője lett, a sosem látott Nagyszülő, aki mégis mindig jelen volt.
***
Erzsike vízért indult, kötelességtudóan, és egy kicsit büszkén is, hiszen ez már egész pici kora óta az ő feladata, csak az övé. Teleengedte a nagy műanyag locsolókannát, s bár alig bírta megemelni, a szeme se rebbent, hisz a nagypapa virágainak viszi, nincs helye a kényeskedésnek. Anyja, látván küszködését, kedvesen elébe sietett, együtt öntözték meg a virágokat. Aztán Erzsike hangos lelkendezéssel akarta megmenteni a szomszéd sírok növényeit is, és amikor anyja csitítani próbálta, őszinte értetlenkedéssel kérdezte meg, azért nem szabad-e hangoskodni, mert akkor talán felébrednek a hallottak? Mert Isten bizony, akkor ő inkább torka szakadtából kiabálni fog, hogy végre megölelhesse a nagypapát! A Mama nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy kacagjon, csak nézte ezt a pici lányt, a szeme fényét, aki magában hordozta a boldogságot, a napsütést. Aki maga volt a napsütés.
De megint könny szökött a szemébe, szép-szomorú emlékek markolták meg a szívét: szinte látta maga előtt édesapjával az utolsó heteket, hallotta az utolsó beszélgetéseket. Minden porcikájában érezte annak az ősznek az ízeit, a színeit, a nap simogató melegét. Mintha a Jóisten utolsó ajándékként ezzel vigasztalta volna nagybeteg édesapját. Látta maga előtt a kertvégi öreg diófát, ahol apja erejét vesztve rendezgette ládákba a termést, a szebbeket a még meg nem született unokának, a hibásakat a madárkáknak szánva. Az utolsó hetekben nem egyszer fogadta ez a kép, ami némi megnyugvást hozott az ismeretlentől való félelembe. Vagy inkább reményt, hogy van még, ami feladatot és örömet ad Édesapjának.
***
Eszébe jutott az utolsó utazás, a józan és fájdalmas tervek, az „a majd akkori időszakra…” A kérések és az ígéretek.
Ott állt hát a fekete kő előtt, és gyermeki vágyakozással várt egy jelre, hátha… miért is ne, csak egy aprócska üzenet, egy aprócska jelzés, a jól ismert hang, egy pillanatra életre kelt arc… csak érezni a jelenlétét, tudni, jól van, hogy elhihesse, egyszer átölelik majd még egymást. De nem történt semmi… Hirtelen elszégyellte magát, milyen naiv csacskaságokkal áltatja magát, még jó, hogy nem gondolkodott hangosan, nem kell ilyesmivel Erzsikét sem szédíteni. Megrázta magát, még egyszer leguggolt az ágyáshoz, és kiszedte az elszáradt leveleket. Az órájára pillantott, és a kislánya után kiáltott: „Erzsikém, gyere, indulnunk kell.” A kis szöszi szófogadóan szökdelni kezdett felé, még egy bokor alól gyorsan felkapott valamit, az anyja markába nyomta, majd vidáman így szólt: „Nézd Anyukàm: egy dió!”
A Mama pedig csak nézte, boldog mosollyal megborzongva, szótlanul. Jól ismerte a kertet, és tudta: a temetőben egyetlen egy diófa sincsen…
Ha szeretnél több, szívet melengető történetet olvasni Petrától, ITT tudod megrendelni az Igazgyöngyök novellás kötetet.
