Egyre többször találkozom 70 év körüli férfiakkal. Tanácsadáson, egy baráti beszélgetésen, a halálos ágyukon. Nézem munkától megkeményedett kezüket, megpróbáltatásoktól megfáradt arcukat, elrejtett érzelmektől könnyes szemüket.
Válaszút előtt állnak – az élet és a halál között félúton. Sok volt, ennyi volt, elég volt? Mi maradt? Ki vagyok? Mi az én lényegem? Elveszítették valahol útközben.
Ahogy beszélgetünk, számtalan örömteli és fájó emlék kerül elő. Ebben a bizalmi térben megelevenednek huncutságok, szerelmek és csalódások. Életre kelnek álmok, vágyak, remények – amelyek többnyire beteljesítetlenül hevernek a szívük egy elzárt zugában. Helyüket a hiány okozta frusztráció, düh és fájdalom tölti be. Egy gyerekkori álom helyét, amelyet nem engedtek meg nekik. Nem azért, mert rosszat akartak nekik a szüleik, tanáraik vagy bármely tekintélyt parancsoló személy, hanem egyszerűen azért, mert ott és akkor úgy tűnt, nem annak van helye és ideje.
S beleállva az élet mindennapos hajtásába – a túlélésért, a társadalmi viszonyokban való életben maradásért, a családi értékek megvédéséért – lassan elfelejtették, hogy egyszer voltak álmaik,
és megtanulták, hogy a biztonságot önmaguk helyett a mindennapok teendőiben találják. S amikor ezek a mindennapi teendők elfogynak, céltalanul és tudattalanul ismét azt az álmot keresik. Nem találják, mert a szívük elzárt területéhez már berozsdásodott a zár. Talán a kulcs sincs meg, talán mindez teljesen feledésbe merült. S akkor céltalanságuk megbetegíti őket – a meg nem élt Férfi erő a testen vesz revansot.
Itt ülnek most, és az életükről mesélnek. A szavaikkal, a tekintetükkel, a csendjükkel. Velük sírok, velük nevetek. Tanulom az életet általuk.
S közben engedik, hogy csekély élettapasztalatom ellenére, a szeretetteljes figyelmemmel és bátorításommal tovább segítsem őket az úton, vissza az álmaikhoz, amely majd a belső békességbe emeli őket. A fizikai létben bárhová is vezessen az.
Szöveg: Dénes Évi – Érzelmi intelligencia coach (www.denesevi.hu)
