Olaf morcosan húzta össze a bábszínház színpadának sötétkék bársonyfüggönyét. Ugyan a gyerekek csillogó szemektől kísért vastapsa mindig megdobogtatta a szívét, most mégsem tudta magát átadni a felhőtlen örömnek. Túlságosan lógott már az eső lába gondolatai sötét egén. Tudta ő, hogy novemberre megint megtelnek majd a nézőtéren a sorok, hogy a fél házas előadások legkésőbb az első undok őszi napokon telt házas színdarabokká duzzadnak, de most akkor is szorosabbra kell majd vennie a nadrágszíját.
Nem szerette a nyár végét, amikor a nyaralók már lassan hazaszivárogtak a szigetről, a helyi lakosok csemetéi pedig megkezdték az iskolát. Kiürült a városka, kiürült a nézőtér, és kiürült a megvénült lelke is. Freja halála óta pedig különösen nem kedvelte az évnek ezt a részét. A felesége min- denben meglátta a szépet, a jót, tavasszal a tulipánokat várta, télen a hóesést. A szikrázó sugaraknál a napraforgóval örült, sötét novemberi estéken a kandalló tüzében gyönyörködött.
Freja Pedersen, miért siettél ennyire? – állt gyakorta a svanekei temető végében az asszony sírja előtt. Hiányzott neki a negyven év alatt megszokott együttlét, az egymás melletti szuszogás, ami Freja szerint ugyan nála inkább horkolás volt, de még az sem zavarta az asszonyt. Más lehet, hogy a kanapéra zavarta volna az urát, de ő inkább maradt mellette, így volt nyugodtabb. Ha hirtelen nagy lett a csend, megbökte, ő maga is csak akkor aludt tovább, fél füllel még álmában is Olafot óvva. Féltette őt, ilyen feleség volt.
Pedig őt kellett volna inkább félteni, talán jobban vigyázni rá. Hogy ne hajtsa túl magát, hogy ne vegye úgy a szívére, ha az embereknek nincs türelmük kivárni, amíg ő megrendeli Koppenhágából a számukra fontos könyveket. Nem tudott a falatnyi könyvesboltjában naprakész kínálattal szolgálni, de gyorsan leadta a rendelést, ha valamelyik vásárlója a helyszínen nem találta meg a számára megfelelő kötetet. Az idősebb törzsvásárlói – hálásan a kedves törődésért – örömmel visszatértek egy hét múlva, de a fiatalabb olvasók legkésőbb az első sikertelen próbálkozás után az internetet böngészve egy futárszolgálatra tették le a voksukat. És amúgy is egyre kevesebben akadtak a könyvek szerelmeseiből.
S bár Freja igyekezett mindenben megtalálni a szépet és a jót, Olafot nem tudta becsapni, hogy a szíve mélyén megviseli a változás. A mosolya csak egy leheletnyivel lett halványabb, de a mindig pirosló arcáról lassan lekoptak a rózsák, és a napról napra szembetűnőbb sápadtsága egyre hangosabban kiabálta, hogy valami nincs rendben.
Talán hamarabb kellett volna gyanút fogniuk, talán akkor egyszer nem mindenben megtalálni a jót, miszerint Freja hirtelen végre megszabadult az elmúlt esztendőkben észrevétlenül felkúszott, kéretlen kilóktól. Hát most mentek a kilók lefele, gyorsabban, mint valaha, szemet szúrva a család doktorának, aki szokás szerint, mint minden októberben, megjelent náluk, hogy beadja nekik az influenza elleni oltást. De Freját már nem bökte meg.
– Nem tetszik nekem, Fru* Pedersen, kellene egy alaposabb kivizsgálás, várjunk még egy kicsit az oltással!
De aztán a vakcina beadása elmaradt, mint ahogy sok minden más is. A karácsonyt még együtt töltötték otthon, a szilvesztert már a kórházban, és az új esztendőt Olafnak már egyedül kellett kezdeni.
Februárban nyúlt először a feneketlen pohárhoz; addig is szerette a sört és télen a forralt rumot, de februárban érezte úgy először, hogy többre van szüksége a szomorú lelkének, hogy a fájdalomcsillapításhoz már messze nem elég egy pohár. Kártyázni is ekkor kezdett újra, pénzben, mint felelőtlen zöldfülű korában. De anno időben felbukkant a felesége, aki aztán pontot tett a veszélyes játék végére, ezzel valószínűleg megmentve őt. De most nem volt Freja, és a megmentést sem akarta, elég volt neki a friss gyászban a kártya és a grog, a pillanatnyi megkönnyebbülést ígérő hamis barátok.
Meg egy igazi: Edmond. Edmond Olsen, akivel kölyökkoruk óta megértették egymást, akivel együtt koptatták az iskolapadot. Még az esküvőjük is olyan közel volt egymáshoz, hogy bár az egyházi szertartást külön tartották, a lagzit már együtt ünnepelték. Freja és Olaf, Astrid és Edmond.
Ők is megsiratták Freját, nagyon is, és segítették Olafot a búcsú utáni fojtogató hétköznapokban. Astrid hetente többször főzött neki, meghívták magukhoz, vagy ha Olaf épp magányra vágyott, még házhoz is vitték a harapnivalót. Levest, sültet, gombócot, dán fahéjas rudat, ahogy Freja készítette, duplán tekerve.
És Edmond húzta ki a csávából, amikor átmeneti pénzgondok gyötörték, amikor a kártyaparti nem a tervei szerint sikeredett. Nem volt jó passzban, nem koncentrált eléggé, vesztett, kicsit többet a kelleténél, de hát van ez így. Majd legközelebb megint neki kedvez a szerencse, egy este alatt helyrehozza, csak pár napra kellene egy kis segítség, egy kisebb összeg – magyarázta a barátjának, aki szó nélkül odaadta neki.
Húsvét táján megint megroggyant egy kissé az anyagi helyzete: holland turisták fúrták be magukat a máskor zárt körű partikba, szerinte csaltak is, de a megérzésével egyedül maradt, egyébként is kerülte a konfliktusokat, hát előteremtette a pénzt. Kamatostul megadom – ígérte Edmondnak, de a barátja uzsoráról hallani sem akart, örült, hogy időben, a nyár beállta előtt visszakapta a pénzt. Edmond Olsen a Bornholmi Turisztikai Hivatalnál dolgozott, a híres, Jorn Utzon által tervezett víztorony közelében, nyáron pedig, hétvégenként egy saját kis vállalkozást is üzemeltetett a kisvárosukban, Bornholm szigetének a legészakibb csücskében, Svanekében nyitott egy csónakkölcsönzőt a hétvégenként és a vakációban odaözönlött látogatók részére. És mivel szezon előtt mindig akadt javítanivaló a kis lélekvesztőkön, ezért valóban megkönnyebbült, amikor Olaf visszafizette neki a pénzt.
A nyár közepén aztán megint adott neki és az őszi nehézségeknél újra, néha kevesebbet, néha többet, sosem ragaszkodva a kialkudott határidőhöz. Ha tudott, segített, mint egy igazi barát. Astrid csak minden harmadik kölcsönről tudott: férfidolgok ezek, nem kell az asszonyoknak mindenbe beleütni az orrukat – nyugtatgatta magát, ha mégis elbizonytalanodott, hogy van-e oka kockáztatni a családi kasszát. De mivel Olaf előbb-utóbb mindig törlesztett, elhessegette a kellemetlen gondolatokat, és amúgy is reménykedett benne, hogy a kissé megtört, özvegy barátja hamarosan összeszedi magát.
És valóban voltak hónapok, amikor Olaf Pedersenben felülkerekedett a művészet szeretete, amikor heteken át nem kártyázott és alig nyúlt italhoz, annyira feltöltötte a bábjátékát csodáló gyermekek ráadást követelő tapsvihara. De aztán egy váratlanul rátörő emlék, egy rossz vagy éppen, hogy túl szép álom lejjebb lökte újra a létrán, és a zuhanástól szerzett sebeket ismét csak a tiltott szerencsejátékkal próbálta orvosolni… Több-kevesebb sikerrel, most éppen egy újabb veszteség miatt kevesebbel. Ezért húzta morcosan össze a bábelőadás után a függönyt. Anyagi nehézségek gyötörték, amelyeken csak a telt házas előadások tudtak volna segíteni, de amelyekre még a legjobb számításai szerint is heteket kell várnia.
Ráadásul már többen sutyorogtak a háta mögött, egy kisvárosban semmi sem marad sokáig titokban, főleg, ha a kártyapartnerek ugyanabba a helyi kocsmába járnak, vagy ha nemegyszer úgy inti őket az adós türelemre, hogy „csak pár napot várjatok még, megoldom, ha más nem, majd Edmond kisegít”.
Csak Astrid ne legyen otthon, lehet, hogy inkább csak telefonálnia kellene – bizonytalanodott el, de aztán inkább mégiscsak elindult Edmond Olsen háza felé.
Nagy, lendületes léptekkel haladt a Storegade-on a kikötő felé, de aztán a második sarkon befordult a Helgoland utcába. Kedvelte ezt a környéket, a pirosra, kékre, sárgára festett favázas falazású házakat, de most levert volt, kényelmetlen helyzetben érezte magát.
Astrid nyitott ajtót, mint mindig, most is barátságosan fogadta, és sajnálattal vette tudomásul, hogy a férfi nem tér be egy teára. Olaf a kalapját ide-oda forgatva a kezében szabadkozott, hogy sok még a dolga mára, csak egy percre kérné Edmondot, ide az ajtóba, ha nem bánja.
Astrid bekiáltott a férjének, megvárta, míg odaér, majd magukra hagyta az urakat.
Erős kézfogással üdvözölték egymást, Edmond megigazította az orrán a kerek keretes szemüvegét, mintha így jobban szemügyre tudná venni a barátját. Olafot zavarta ez a mustra, beletúrt a hosszú, szürke szakállába, csak utána kezdett bele a szokásos mondanivalójába, hogy csak egy kisebb összegre lenne szüksége, az átmeneti nehézségek miatt, de néhány hét múlva az utolsó fillérig visszafizeti, legkésőbb karácsony táján, amikor a téli szünet bevétele helyrebillenti az üzletet. És persze, Edmondék unokáit is bármikor szívesen látja, az első sorban, díszvendégekként.
Edmond figyelmesen végighallgatta a barátját, megköszönte az ajándékjegyeket, de azt javasolta, hogy inkább adja el Olaf másnak, ugyanis a lánya fiai sajnos már kinőttek a bábszínházból, Olafnak meg az állandó költségei miatt kell a bevétel.
Ami pedig a kölcsönt illeti, higgye el, szívesen segítene, de most ők sem állnak jól, Astrid régi álma, hogy felújítsák a konyhát, és a csónakraktár is ázik, nem kis summa lesz a tetőfedés.
Olaf meghökkenve hallgatta a hárító szavakat, és amikor az „akkor csak a felét”-re is sajnálkozó elutasítást kapott válaszul, egy hűvös biccentéssel, hitetlenkedve hátat fordított Edmondnak.
A kikötő felé vette az útját, minden lépéssel mélyebbre süllyedve a csalódottság ingoványában.
Mert a tetőfedést még csak-csak megérti, de a konyhát? Tényleg egy új tűzhely miatt nem húzza ki a bajból, tényleg többet ér Edmond számára egy kredenc a barátságuknál? Még csak meg sem beszélte Astriddal, lehet, hogy az asszony még várt is volna pár hónapot, hát nem mindegy, hogy mi- kor jön az a konyha? Mit számít az, hogy novemberben vagy januárban? De ő most van bajban, neki most kellene a pénz!
Megkondultak az ajtó fölött lógó, fonatolt hajóskötélre fűzött kis harangok, amikor belépett a sárga falú Bryghusba**. Még alig lézengtek a törzshelyén, korán volt, aki alkoholra vágyott, az inkább valamelyik, a tengerre néző teraszon kortyolgatta a világhírű svanekei sört.
Mathilda, a terebélyes pultosnő hullámzó kebellel szervírozta egy angol társaságnak az arany nedűt, Olafnak odaintve, hogy mindjárt ő következik, nem tart soká.
De Olaf akkor is várt volna, ha sokáig tart, nem sietett senkihez haza, akinek kiönthette volna a lelkét, jobb lesz itt, Mathilda mellett italba fojtani a bánatát. Már nem is a konkrét gondja zavarta, mert valahonnan csak előkaparja majd azt a pénzt, a legrosszabb esetben eladja a robogóját, úgyis alig használja már, de a tény, hogy Edmond ilyen pimaszul cserben hagyta, megmérgezte minden gondolatát.
Az első felesnél még csak magában morgolódott, de a másodiknál már Mathildának panaszkodott. A szőke, nagydarab asszony türelmesen hallgatta, megszokta már, hogy rázúdítják a vendégek az ügyes-bajos dolgaikat. Ráadásul a Pedersen családot különösen kedvelte, már az édesanyja is Frejánál vásárolta a könyveket, a gyerekei pedig még most is lelkes nézői voltak a bábszínház előadásainak. A polcok feletti halogénégőhöz tartotta a poharakat, amelyeket egye- sével eltörölgetett még a mosogatógép után. Csak a csillogó, folt nélküli pohár a pohár – hangoztatta a vendégeknek, ha azok rákérdeztek, hogy minek fárad, ha a masina már elmosta az edényeket.
Olaf a két feles után sört ivott, lassan kortyolva a hideg italt.
– Edmond, Edmond – ismételgette keserűen. – Hát milyen barát az ilyen? – fordult nagyokat sóhajtozva a pultosnő felé. – Mintha nem adtam volna mindig vissza a kölcsönt! Jó, egyszer-kétszert talán rajtam kívülálló okok miatt csúsztam egy kicsit, pár napot, hetet vagy nagy ritkán hónapot, de mindig visszaadtam. Vagy tízszer már, érted, Mathilda? Mind a tízszer tisztességgel, az utolsó fillérig – emelte az asszonyra a sértettségtől és alkoholtól kivörösödött szemét.
Mathilda a pultosok figyelmével, szótlanul hallgatta a férfit, csak néha hagyta ott, ha új vendégeket köszöntött, vagy ha kivitt az asztalhoz egy rendelést. Nyolc körül már egyre többen szállingóztak befelé az utcáról, és fél kilenc körül egy ismerős, fehér hajú fizimiska tűnt fel az ajtóban.
Edmond volt az. Nem vette észre a barátját, rosszkedvűen odaköszönt az elé siető kocsmárosnőnek, majd leült egy ablak melletti asztalhoz. A kikötőt bámulta hosszan, magába süppedve, láthatóan elmerülve a gondolataiban.
– Na, még csak ez kellett ide! – horkant fel Olaf, Edmondot méregetve.
Közben elfoglalta a mellette lévő bárszéket egy fiatalember, akinek a tekintete arról tanúskodott, hogy már máshol is leöblíthette a gondjait, a parti söntésben nem az aznapi első alkoholos italára adja le a rendelést.
Szerelmi bánat gyötri – közölte kérdezés nélkül, majd hozzáfűzte, hogy egy barátjára vár, hogy az jobb kedvre derítse.
– Barátság… – emelte fel Olaf a korsót, egy nagyot húzott belőle, majd az ablak felé bökött. – Látja azt a fickót? Edmond Olsen. Azt hittem, hogy a barátom, de egy konyha miatt – emelte fel a mutatóujját – cserben hagyott. Íme, bemutatom a barátomat, aki nem segített egy bajbajutottnak!
Mathilda újabb adag poharat vett ki a mosogatóból, a fény felé tartotta, hogy leleplezze az esetleges makacs foltokat, majd teletöltötte szódával, és lecsapta Olaf elé.
– Tudod, Freja mit mondana most ennek a fiatalembernek Edmondról? – hajolt hozzá közelebb, majd így folytatta:
– Azt, hogy ez itt Edmond Olsen, egy igaz barát, aki már vagy tízszer megmentette a férjemet, aki már vagy tízszer kihúzta a szerencsejátékos uramat a kátyúból.
∗∗∗
Olaf gyalog ment haza, kerülőúton, a part mentén, hogy tovább érezze a bőrén a tenger sós, csípős leheletét.
A hónap végére az eladott robogójáért kapott pénzből kifizette a tartozását, felhagyott a szerencsejátékkal, és alkoholt is csak ritkán fogyasztott, egyszer-egyszer egy sört, ha leültek Edmonddal egy kártyapartira, amelynél hol egy fahéjas rúd, hol egy Mathilda-féle halas zsömle volt a tét.
Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!
* Asszony. Megszólításnál használatos. (dán)
** Sörfőzde. (dán)
