1953, Budapest. Cili a kanapén kuporogva hallgatta a konyhából beszűrődő hangokat, furdalta a kíváncsiság, de hiába hegyezte a fülét, csak foszlányokat tudott elkapni, ezért inkább lábujjhegyen odaosont a résre nyitott ajtóhoz. Az édesanyja még nem nyerte meg a csatát, de már győzelemre állt.
– Egy kilót? – értetlenkedett az édesapja. – Virágot szoktunk vinni, mindenki azt ad – tette hozzá nyomatékosan.
– Hát épp ez az, a kádja is tele lesz szegfűvel meg orgonával, ha meg nincs fürdőszobájuk, még vízbe sem tud tenni ennyi növényt – érvelt Erzsébet. – Három gyereke van, örülni fog a csemegének.
– De ilyenkor még egy vagyon az eper, és rögtön egy kilót, nem túlzás az? – próbált József ellenkezni, de Erzsébet eltökélt tekintete mutatta, hogy valójában már rég meghozta a döntést.
Cili a küszöbről szemlélte őket, mérhetetlen vágyakozást érezve az emlegetett gyümölcs után. Szerette Joli nénit, teljes szívéből szerette, de ez az eper dolog, ez most éket vert a barátságukba. Orgonát akart szedni, a Balogh Zsuzsi anyukája elvinné őket villamossal a Tabánba. A kirándulásnak is örült, és az orgonaszedésnek is, most meg ez az eper… – hüledezett magában. Hogy mondja meg a Zsuzsinak, hogy ők nem virágot adnak? De ha egészen őszinte akart volna lenni, nem is ez bántotta a leginkább. Pesten csak nagy ritkán vesznek epret, azt is csak a szezon végén, szemenként elosztva négyük között, a főfogás után. Egy egész kiló… csak, mert születésnapja van – forgolódott még este is az ágyban álmatlanul. Táncot jártak a szeme előtt az élettel teli piros szemek, pimaszul az arcába kiabálva: Isten éltessen, Jolán néni, boldog születésnapot! A márciusi nagy napra gondolt, amikor ő lett tízéves, összefutott a szájában a nyál. Az apja megkérdezte, hogy mire vágyik a leginkább… Kolbászra, egy szál kolbászra – jött az őszinte válasz. Egy hosszú, paprikás rúdra, ami csak az övé, amiből kedvére ehet. Megkapta.
Az édesanyja sütötte csokitortát is háttérbe szorította a piros szalaggal átkötött ínyencség.
De az mégiscsak az ő tizedik születésnapja volt, a lányuké. Jolán néni meg csak úgy az akárhányadikra kapna egy kiló epret – duzzogott, a falnak fordulva.
A Balogh Zsuzsi látszólag nem bánta az elmaradt kirándulást, de ahogyan nyávogó hangon, rezzenéstelen arccal közölte, hogy az apukája szerint amúgy is sokkal elegánsabb, ha a boltban vesznek szegfűt, és nem lopott virágot tolnak a tanító néni orra alá, Cili biztos volt benne, hogy igenis megsértődött. Sajnálta a dolgot, mi több, még azt is felajánlotta, hogy elmegy velük segédkezni, de az osztálytársa kötötte az ebet a karóhoz, hogy valójában már ők is kezdetektől fogva pénzt akartak kiadni az ajándékért. Másnap még az orra alá dörgölte, hogy az anyukája milyen furcsának találta, hogy gyümölcsöt adnak a tanító néninek, de hát ők tudják, úgy tűnik, a Ravasz család szeret különcködni.
Cili szó szerint tolmácsolta otthon az édesanyjának a szavakat, aki csak mosolyogva megsimogatta a szoros copfba font haját.
József ment másnap a piacra, hogy megadva magát az asszonyi utasításnak, az egyéb zöldségek mellett egy nagy tál eperrel térjen haza. Cili és Józsika úgy ólálkodtak a konyha folyosóra néző ablakpárkányára rakott, bűnre csábító szemek körül, mint ahogy a szomszédjuk macskája szokott a bödönnél, amikor a gazdasszonya kiméri a tejet a kannából.
De hol az apjuk, hol az édesanyjuk jelent meg összehúzott szemöldökkel, így aztán az apró, illatos szemek maradtak teljes létszámban a tál foglyai.
Cili másnap percek alatt felöltözött, az édesanyja már este a székre terítette a kék rakott szoknyát és a keményített, frissen vasalt fodros fehér blúzt. Ha ősz lett volna, tél vagy kora tavasz, akkor már nem találkoznak, fűtési szezonban négykor kelt az édesanyja, hogy nyolcig felfűtse a tanács épületét, szorgosan dolgozott, hogy meleg fogadja a munkatársakat. De most nyár volt, kora nyár. Joli néni születésnapja.
– Nehogy összenyomd, vagy összekend a ruhád! És add át a jókívánságainkat is! – nyomta Erzsébet a kislánya kezébe az ajándékot rejtő kosarat, majd megsajnálva a vágyakozó gyermekszemeket, levett a kredencről két almát. – Na, vigyétek, uzsonnának – nyomott egy-egy csókot a gyerekei feje búbjára.
Vagy egy fél tucat gyerek zsibongott az 5/B előtt, az osztály másik fele a padokban várta türelmesen az osztályfőnököt. Szinte mindenkinél volt virág, volt, akinél csak egy szál, másnál egy csokor bokorról szedett parfümös orgona, és olyan is akadt, aki egy hatalmas, celofánba csomagolt bolti csokrot szorongatott. De a legtöbben Cili kosarát mustrálták, nem titkolva a vágyakozásukat a piros, élettel teli gyümölcsök után.
Joli néni jöttét édeskés kölniillat jelezte, már a terembe lépése előtt tudták, hogy mindjárt megérkezik az ünnepelt. Egyeztetés híján néhányan dalolni kezdtek, mások szavalással próbálták köszönteni a tanító nénijüket. Joli néni meghatottan tette le az osztálykönyvet a tanári asztalra, és türelmesen hagyta, hogy a tanítványai egyesével kívánjanak neki boldog születésnapot. Cili szándékosan maradt a sor végére, teljes tudatában, hogy az ő ajándékukat nem lehet überelni, hogy ha már meg kell válnia a zamatos szemektől, legalább a lehető legnagyobb hatást keltve tegye azt. Egy pillanatra szeretett volna a Joli néni lánya lenni, az egyik a három közöl, aki este majd a szájában érezheti az édes ízt.
Őszintén kívánta a legjobbakat, de a kezét mintha rugók húzták volna vissza, úgy tette le az asztalra a kosarat.
Joli néni ragyogó mosolya valódi örömről tanúskodott. Eper ilyenkor, és ennyi, zavarba hozzák, hogy ő egy szál virágnak is nagyon örül ám, és ezt azért tényleg nem kellett volna. S bár Cili szíve szerint megerősítette volna, hogy ő is így gondolja, és hogy ezt meg is mondta az anyukájának, illedelmes lányként inkább hallgatott.
Verset elemeztek magyarórán, Weöres Sándor Regélője volt terítéken, és Cili legnagyobb megdöbbenésére egyesek még mindig nem tették magukévá a szerinte oly könnyű rímeket.
Az óra végén ketten az első padból készségesen odapattantak az osztályfőnükük mellé, hogy szívesen segítenek a tanáriba átszállítani a virágokat, mi több, ha kell, egy nagy, vízzel teli vödörről is gondoskodnak.
Cili is felugrott, hadd kísérje ő az utolsó útjára az eperrel teli kosarat, de Joli néni nem adta ki könnyen a kezéből az ajándékát.
– Megszámoltam az óra alatt, menj egy kört vele, jut is, marad is – kapott be egy szemet, majd Cili orra alá tartotta a kosarat.
– De hát, de hát… – hebegte Cili, de az osztályfőnöke belé fojtotta a szót:
– Az én ajándékom, én rendelkezem vele – kacsintott a kislányra.
Cili a gondolataiban örök hálát ígérve Joli néninek, remegő kézzel kínálta meg a többieket, majd a majdnem üres kosárral visszaült a helyére, hogy minden porcikájában élvezze a neki jutó, boldogságízű eperszemet.
Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!
