Johannes a főpályaudvarról lépdelt kifelé. Nem is lépdelt, inkább sodródott a vonatokról és a metróról leszállt tömeggel. Egy volt a sok közül, aki a munkából hazasietve szeretett volna már a tekintélyes méretű csarnokból kiszabadulni. De ő nem utazott, csak a hetes vágány feletti gyorsbüfét hagyta maga mögött. Ott dolgozott már lassan fél éve, váltott műszakban, ma délután hatig.
A jobb kezében egy dobozos kólát szorongatott, a balban egy fasírtos szendvicset. Ő csinálta. Nem a fasírtot, csak a végeredményt. Saláta, félbevágott fasírt, tojás, majonéz egy nagy kifliben. Volt, hogy csak napi tízet rakott össze, volt, hogy ötvenet. Még fél év után sem tudta megfejteni, hogy min múlik az, hogy az utasok fasírtos szendvicsre vágynak-e inkább vagy fahéjas csigára. Próbálta a napszakokra fogni, a váltott műszak miatt akár ez is lehetett volna a magyarázat, hogy reggel az édes péksütemény, dél felé pedig a húsos, ebédnek is beillő falatok a kelendőbbek, de néhány napos komoly megfigyelés után sem lelte fel az összefüggést.
Ő személy szerint a fahéjas csigás vásárlókat kedvelte jobban, félreértés ne essék, nem az ízlésük, hanem a tény miatt, hogy neki nem kellett annyi salátát aprítania és tojást szeletelnie. Ki nem állta a szendvicsépítést, és a főnök szerint ez igen gyakran meg is látszott az eredményen. Hol a majonéz volt túl sok, hol a saláta túl kevés, hol a félbevágott bagett felső fele túl sovány, hol a szendvicsbe préselt fasírt túl kövér. De ő valójában nem is a gasztronómia egén kereste a szakmai elismerés csillagát, Johannes író volt. Ha még nem is elismert, és valójában még csak egy picit sem ismert, de író. Olyan valaki, aki töretlen kitartással vetette papírra a gondolatait. Hol többet, hol kevesebbet, de az érettségi után napi rendszerességgel. Volt, hogy csak egy mondat virított a befűzött lapon, de akadt olyan hétvége is, amely után tintaszalagot kellett cserélnie. Két éve készült a könyv, a még senkinek meg nem mutatott regény. Hannah ugyan egyszer már egy kicsit beleolvasott, de Johannes még időben kikapta a kezéből: „Majd ha kész lesz!” – fékezte le a kíváncsi barátnőjét.
Hannah a jogra járt, és Edgar, Johannes apja sokért nem adta volna, ha a fia is oda felvételizik. De Johannest nem érdekelték a száraz paragrafusok, és az egyetemet követő valódi jogi viták, védőbeszédek és tárgyalások sem hozták lázba. Vagy éppen ellenkezőleg, annyire megrémisztette már a gondolat is, hogy mások előtt kiállva kelljen csatároznia, hogy esze ágában sem volt a Jogi Egyetemre jelentkezni. Germanisztikára ment, de halasztott egy évet, amíg a könyve elkészül. Nem akarta, hogy egyéb irodalmi művek hálózzák be a zakatoló fejét. Csak a saját gondolataira akart koncentrálni, és Hannah-t leszámítva csak a saját regényének a szereplőivel tölteni a napjait.
Az apja felettébb rossz néven vette, hogy megszakította az egyetemet, Friederikének, a feleségének vagy három napjába került, hogy lehűtse a férjét.
– Már pedig akkor elmegy dolgozni, húsz évesen nem fog tétlenkedni! – jelentette ki Edgar, ragaszkodva hozzá, hogy a fia sürgősen munkába álljon valahol. Johannest rendkívüli módon sértette a tétlenkedés vádja, de be kellett látnia, hogy amíg az apja fedele alatt lakik, addig az apja az úr, és valahol azt is megértette, hogy felnőtt férfiként ideje valóban anyagiakban is besegíteni a nem túl jómódú család életébe. Nem voltak napi gondjaik, de a szülei szorgalma ellenére is nagy ívben elkerülték őket az olyan dolgok, mint egy autó vagy az évenkénti nyaralás.
Hannah találta neki a pályaudvari állást, ezért Hannah-nak mondta el azt is először, hogy kirúgták. Rögtön a műszak után, a büfé melletti telefonfülkéből, még mielőtt visszament volna, hogy ezúttal vásárlóként kérjen még egy kólát és egy szendvicset.
– Nem való magának a vendéglátás – magyarázta a főnöke, majd a kezébe nyomta az utolsó hetek bérét.
Johannes tulajdonképpen megkönnyebbült, valójában a kuncsaftok is fárasztották, az extra kívánságok, az állandó sürgetés, hogy gyorsan, ha lehet, mert mindjárt indul a vonatuk. Azokról még nem is szólva, akik rendszeresen tőle kértek a vágányokhoz eligazítást vagy információt a menetrenddel kapcsolatban.
Hétre ért haza, tett még egy kört a Mönckebergerstrassén át le az árkádokhoz, az Alsterig. Néhány percre megállt a Thalia könyvesbolt kirakata előtt, elábrándozva arról, hogy egyszer majd az ő könyvei is rangos helyezéseket érnek el a sikerlistákon. Csak az apja lesz majd csalódott, csak ő hordja le, hogy miért nem igyekezett jobban.
Nem tévedett, Edgar nem tudta véka alá rejteni kiábrándultságát, és szíve szerint megparancsolta volna a fiának, hogy még aznap kezdje el böngészni a Hamburger Abendblatt álláshirdetéseit. De Friederike türelemre intette, és még arról is sikerült meggyőznie, hogy adjanak egy-két hónap szabadságot a fiuknak, hogy az be tudja fejezni a regényt. A kolléganője férjének ugyanis jó kapcsolatai vannak egy kis kiadóval, egyszer igazán megpróbálhatná a szerencséjét. Edgar rosszallóan ingatta a fejét, hogy inkább tanulnia kellene az egy szem gyermeküknek, vagy valami olyan szakma felé fordulnia, amely űzésénél nem kopik majd fel az álla, ahol meg tudja majd keresni a maga kenyerét. Írogasson szabadidejében, álmodozzon munka után. De azért a két hónap alkotói szabadságba belement, azzal a feltétellel, ha Johannes szentül megígérte, hogy befejezi a végtelennek tűnő történetet.
Johannes megfogadta, és valóban pontot tett a sztori végére, karácsony előtt néhány nappal megjelent a regény. No nem túlságosan nagy példányszámban, és nem is a Thalia kirakatában kínálva, de megjelent. S bár a kis kiadó óvatosságra intette, nehogy csalódjon, ha elmarad a remélt siker, nehéz bizony elindulni a szerzői élet útján, csak egy nehezebb dolog van nála, haladni is rajta.
Az első hónapban tíz könyv fogyott, amiből kettőt Hannah vett, egyet pedig egy volt osztálytársa, amit biztosan tudott. Néhány tiszteletpéldányt szétosztott a család körében, vállalva annak a kockázatát, hogy az apja bele se néz majd a hamburgi Szent Péter templomot elfoglaló atomerőművek ellen tiltakozó fiatalokról szóló műbe. A valós események ihlette formabontó regény lehet, hogy többeket megszólított volna, ha nem Ámen a címe, aminek a következményeként több könyvesboltban a vallási irodalom polcaira került, erősen megszűrve ezzel a potenciális olvasók körét. Johannest megviselték a számok, magába zuhant, szótlan lett az amúgy is csendes fiú, még az apja vigasztalta, hogy nem ő tehet róla, nehéz kitűnni a telített piac jól reklámozott könyvei közül.
Februárban is elkelt azért nyolc példány, márciusban pedig tizenöt, ami arra késztette Johannest, hogy az egy nagyáruház háztartási részlegén vállalt munkája mellett tovább írjon, bízva benne, hogy a következő műve majd nagyobb sikerrel bír. Edgar közben nap mint nap megpróbálta elmagyarázni neki, hogy nem tehet fel mindent egy lapra, hogy írjon, ha akar, de tanuljon ki egy rendes szakmát legalább, ha az egyetemről már végképp lemondott. De Johannes hajthatatlan volt, sértették az apja szavai, és bár tudta, hogy ezúttal sem lesz könnyű dolga, belekezdett egy újabb könyvbe, ezúttal jobban ügyelve a címválasztásra. De a második regénye, a Lázadás is csak csekély számú közönséggel bírt, három év alatt alig száz példányt adtak el belőle.
Johannest azonban nem fékezte meg a kudarc, olyan erősen égett benne az alkotási vágy tüze, hogy az apját lehurrogva ment az írói ösvényen tovább. Hannah-val időközben szétváltak az útjaik, a jogi tanulmányaival lassan végző fiatal lány megelégelte, hogy a szerelme minden szabad percét az írógépe előtt szeretné tölteni: se egy színház, se egy mozi nem volt programon, a házibulikról már nem is beszélve. A fiú szakítás utáni szomorúsága hamar dühbe váltott, haragudott Hannah-ra, aki szerinte önző módon meg akarta fosztani az írás örömétől. Talán még irigy is volt, hogy ő valami maradandót hoz létre, akkor meg semmi szüksége rávigasztalta magát.
Amúgy is napról napra telítődött a haragosládája, meg nem értett művészként különösen az apjára neheztelt, aki még mindig nem adta fel, hogy észhez térítse az egy szem fiát. Határtalan lojalitásra vágyott és nagyobb nyitottságra a munkáival kapcsolatban, mert biztos volt benne, hogy az apja kézbe sem veszi az írásait. Talán átbeszélhették volna, talán leülhettek volna egy üveg bor mellé, hogy elmondja a sérelmeit, de mivel Johannes is – a könyveivel ellentétben, élő szóban – ugyanolyan szűkszavú volt, mint az apja, elmaradt a nagy apa-fia beszélgetés. Johannes a huszonötödik születésnapja előtt néhány nappal elköltözött otthonról, az édesanyjával még csak-csak találkozott néhány heti rendszerességgel, de az apja jótanácsait kerülte, így lassan évi egy-két találkozásra zsugorodott a kapcsolattartásuk. Nem történt köztük egy nagy, látványos összezördülés, csak Johannes nem érezte megértve és elismerve magát, ezért ódzkodott a gyakori együttlétektől.
∗∗∗
Tizenöt évvel később
Kígyózó sor kanyargott a Thalia könyváruház előtt. Sokan már a dedikálás megkezdése előtt egy órával megérkeztek a belvárosba, hogy elsőként vehessék kézbe Johannes Lenz könyvét. Nem ez volt az első bestsellere, az előző két nyáron is írt egy-egy sikerkönyvet, és nem hivatalos forrásokból már az is a fülébe jutott, hogy az idén őt választják az év szerzőjének.
Grafitszürke öltönyt viselt törtfehér inggel és egy új, a feleségétől kapott halványlila nyakkendőt. Két autogram között néha fellesett a várakozók felé, mintha keresne valakit a szemével. Tudta, hogy nincs ott az apja, hogy még sosem jött el egyetlen könyvbemutatójára sem, de most, hogy az alig egy évvel azelőtt elhunyt édesanyjára sem számíthatott már, sokat nem adott volna érte, ha meglátja Edgar jellegzetes, fekete, vastag keretű szemüvegét. De az édesapja nem volt ott. Nem akart eljönni, de lehet, hogy csak azért, mert ő nem hívta meg. Pedig úgy megmutatta volna neki a sikereit, hogy látod, te nem hittél bennem, te nem becsülted az írásaimat, de ez a sok ember itt falja minden soromat.
Záróra után néhány perccel hagyta el a könyváruházat. A nemrég vásárolt BMW-jükkel hazavitte a feleségét, majd egy csókot nyomva a homlokára közölte, hogy akadt még egy kis dolga, hogy meglátogatja az édesapját, visz neki egyet az új könyvéből. Nem mintha elolvasná – biggyesztette le a száját, majd lenyomva a gázpedált elindult Quickborn-Heide felé. Még egy éve sem volt, hogy kiköltözött Edgar a városból, a feleségével együtt régi álmuk volt, hogy legyen egy kis kertjük, ahol a természet lágy ölén élvezhetik majd a nyugdíjas hétköznapjaikat, de az élet közbeszólt, már egyedül költözött a felújított bungalóba. Johannes csikorogva fékezett le a ház előtt, még nem járt itt sosem, nem látta jól a házszámot. Az anyja halála óta csak kétszer találkoztak, azt is csak náluk, amikor az unokákat látogatta meg Edgar.
Kiszállt a kocsiból, behúzta maga után az alacsony, kovácsoltvas kaput, és nagy léptekkel elindult a kerti úton. Egy pillanatra tétován megállt az ajtó előtt, majd balra fordult, az olvasólámpával megvilágított dolgozószoba ablaka felé. Az időközben megőszült apja elmélyülten böngészett egy irományt, mögötte, a plafonig érő polcon temérdek könyv sorakozott, középen, a legelőkelőbb helyen Johannes Lenz összes kötete, mindegyikből egy-egy példány, csak az első két regényből, az Ámenből és a Lázadásból vagy két tucat…
Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!
