Irénke már vagy egy negyedórája ült a zöld hokedlin. A mézszínű, szeptember végi nap lapos sugarait figyelte a parányi házuk parányi tornácáról. Fájt a lába, duzzadt is volt egy kicsit, mindig megsajdult a többórás konyhai ácsorgástól. Lekvárt főzött, meg befőttet tett el szilvából, abból most volt elég.
A barackot megcsípte a fagy, a meggyet elverte az eső, de a szilva az mindent kibírt, most sem okozott csalódást. Huszonnégy üveg szunnyadt a vastag, kockás pokróc alatt, a kanapé gyomrában. Már néha nehezére esett a dunsztolás, de legkésőbb az első szilvás gombócnál megfeledkezett minden nyűgről.
A férjére, Istvánra várt, az öreg még mindig nem jöttvissza a szőlőből. A házuk ugyan kicsi volt, de a kert végében elterülő szőlő nagy, egy ideje túl sok is nekik. Már nem győzték egyedül a metszést meg az oltást, évekig csak maguk csinálták a fiukkal, a szüretre persze akadt nem egy segítő kezük. De Péter, a fiuk Pestre költözött, és a tihanyi fiatalok sem égtek a tűztől, hogy a dombon segédkezzenek.
Pedig István nem fizetett rosszul, és a borkóstoltatásnál sem fukarkodott.
Irénke hátralesett a konyhába: a kredenc mellé akasztott falióra ötöt mutatott, Istvánnak lassan jönnie kell, ilyenkor már megéhezik. Korán kelnek, ezért a vacsorát sem későn fogyasztják. Hatkor Irénke már leszedi az asztalt.
Madzag kuncsorgó szemmel leste a gazdasszonyát, olykor egy nagyot bökve a fekete orrával Irénke tenyerén.
– Jól van na, te kis telhetetlen, mindjárt kapsz enni, nyughass már! – csitította a kis pulit.
Seregélyek lepték el az eget. Először csak köröztek a kert végi tőkék felett, aztán követve a legszemtelenebbet, az édes otellóra vetették magukat. Madzag ugyan lustán csaholt egyet-kettőt, de ahhoz, hogy meg is kergesse a kéretlen betolakodókat, láthatóan nem igazán volt kedve.
Irénke megtapogatta a sajgó vádliját, majd egy nagyot szisszenve feltápászkodott, hogy az ajtófélfának támasztott kerti seprűvel induljon harcba.
– Hogy a ménkű csapjon belétek, haszontalan jószágok! – rázta a fegyverét az enyhén lejtő telek alsó részéhez közeledve.
Egy jól ismert berregés nyomta el a csatazajt: István parkolt le a kis motorral a ház mögött. Két teli szatyrot cipelt, tejet hozott, lisztet, meg cukrot a befőzéshez, azért késett egy kicsit, lent volt a faluban.
– Ne bosszankodj, estére kész lesz Ervin, majd az elbánnik velük – kiáltott oda a feleségének.
Irénke nagyot sóhajtva visszabicegett a tornác lépcsőjéhez, hogy közelebbről szemügyre vegye az erősítést.
István bevitte a szatyrokat, és egy ócska kabáttal érkezett vissza.
– Ez jó lesz, már itt-ott lyukas – tartotta a napfény felé a ruhadarabot.
– Meg dohos is – húzta fel Irénke az orrát.
– Na, Ervin, megfelel? – nézett István huncut szemmel a készülő madárijesztőre.
A botokból drótozott kereszten egy, a Madzag kutya által megkínzott labda szolgált Ervin fejeként. A szomszéd kislány már arcot is pingált rá, az édesanyja szalmakalapja pedig baráti adományként érkezett.
– Ez se fog többet érni, mint az elődei – legyintett Irénke bosszúsan, majd elővett egy tarka kendőt az otthonkája zsebéből, hogy a madárijesztő nyakára kösse. – Hogy a fene vinné el ezeket a kis tollasokat! Még a hangjukat sem bírom – zsörtölődött tovább, a tenyerét a szeme elé tartva, így akarván eltakarni a lemenő nap sugarait.
Már csak két madár repdesett a gyümölcsök körül, a többi talán már jóllakott, vagy csak nem volt kedvük a seprűvel perlekedni.
– Azért van ám hasznuk is: lekapkodják a levélről a kártevőket – próbált István alkut kötni.
– Persze, a levél után meg jönnek a bogyók vagy a szőlőszemek – kötötte Irénke az ebet a karóhoz.
A fehér pöttyökkel tarkított csillogó fekete szárnyak tőről tőre reppentek, újabb csemege reményében.
– Van elég termés, jut is, marad is – húzta végig az idős férfi az ujjait a fehér bajszán. – Sok is nekünk – dörmögte.
– De meg dolgoztunk érte, nem ezeknek a kis semmirekellőknek műveltük! – tette Irénke csípőre a kezét.
Egy fiatalabb, barna-kék tollú madárka is felbukkant a levelek között, rekedtes hangon csattogva köszöntötte a másik kettőt.
– A kicsinyük lehet – ült le István a lépcsőre, egy párnát dobva maga mellé, úgy csalogatva a feleségét.
Behunyt szemmel hallgatta a szeptemberi szél suhogásába beszűrődő csivitelést. Nem volt dallamos a seregélykórus, de változatos, mulattató. Istvánt sosem zavarta.
– Okos madarak ezek, és összetartók. Tudtad, hogy a hím felváltva költ a tojóval? És nem felejtenek. Meg a fészket is együtt építik ám, olyanok, mint mi – hunyorított engesz- telően a feleségére.
– Na, a Pétert azért csak én hordtam ki – kuncogott fel az asszony, majd hátat fordított az urának, vacsorát ígérve.
Madzag árnyékként somfordált utána, mindent elkövetve annak érdekében, hogy még véletlenül se feledkezzenek meg róla.
István még nem mozdult, élvezte a bágyadt őszi napsütést. Egy méhecske hintázott a lépcső melletti napraforgó sárga szoknyáján, szaporán tipegett, minden lépésnél megtáncoltatva a selymes szirmokat.
Az idős férfi a mögötte fekvő lépcsőfokra könyökölt, és behunyta a szemét: vett egy nagy levegőt, mint aki el akarja raktározni a szeptember illatát, mélyen a tüdejébe zárni, hogy elő tudja majd venni olykor, a zord, füstszagú téli napokon.
Néhány másodperc múlva azonban szárnysuhogás zavarta meg, a barna-kék tollak szinte az orrát legyezték, olyan közel suhant el mellette a kis seregély. Hogy a kíváncsiság vagy a véletlen csalogatta-e a csukott konyhaablak felé, örök rejtély maradt, mint az is, hogy miként nem tudta még a morgó puli sem elriasztani a kis csellengőt. A madárraj zöme nagy ívben elkerülte a házat, mellette jobbra és balra is szabad volt az út, de a nyáron született fióka a saját feje után repült.
A kutyamorgást egy koppanás követte, nem túl nagy, de a kis tollas testnek épp elég.
Irénke volt a gyorsabb, az ura még csak épphogy felállt, amikor az asszony Madzagot a sarokba parancsolta, és a madárkához sietett.
– Na még csak ez kellett! – ingatta az asszony a fejét, guggolva vizsgálva az áldozatot.
– Szegény pára, ennek már annyi – lépdelt fel István a lépcsőn.
A seregély valóban nem mozdult, az élettelennek tűnő parányi test kővé meredve feküdt az ablak alatt. A férfi lehajolt érte, a kezébe vette, és hátravitte a kamra mögé.
– Majd holnap elásom, ha nem vinné el reggelig a róka – biggyesztette le sajnálkozva a száját.
Szalonnát ettek vacsorára kenyérrel, hagymával, paprikával, rozéfröccsel leöblítve a napot.
– Ez meg mi a szösz?–rezzent össze István. másnap reggel, amikor megmoccant a kredencen a cipősdoboz.
– Ne olyan hangosan, még megijed! – tette a felesége az ujját a szája elé. – Ébredezik – emelte fel résnyire a doboz tetejét. – Nem találtam sérülést rajta. Sokszor csak elkábulnak ám, az internet is ezt mondta – bökött a fiuktól kapott laptop felé.
– Még sosem kapcsoltad be – meredt rá a férje nagy szemmel.
– Még sosem kellett – vonta meg Irénke a vállát.
– És most? Azt. hittem, szíved. szerint agyoncsapnád őket – vakarta meg István a fejét.
De Irénke nem figyelte rá, elengedte a füle mellett a férje szavait. Gyengéden kiemelte a kendőbe bugyolált seregélyt, és kivitte a kert aljába. A madárka kissé gyanakodva pislogott a szelíden mosolygó asszony felé, aztán először csak lassan, bizonytalanul, majd egyre sebesebben csapdosott a szárnyaival, míg végül azok visszaadva a szabadságát hamar a magasba repítették.
Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!
