Épp a kórházból jövök. 42 éves jó barátom fekszik bent. Teljes bizonytalanságban, hány nap még az annyi. – Dénes Évi írása.
Ahogy kilépek az ajtaján, sietősre veszem a lépteim. Fel sem nézek, le a lépcsőn, ki az ajtón, a parkolóban már szaladok. Alig várom, hogy a kocsiba érve utat engedjek a fájdalomnak.
Egyszer azt mondta nekem, nem csak az életével, hanem a halálával is tanítani „szeretne”. Talán nem is gondolta, hogy ilyen hamar farkasszemet kell nézzen a kaszással.
Ahogy hallgattam az ágya szélén ülve, néztem ezt a mindig huncut tekintetű, melegszívű, szorgos, családszerető, példaértékű Férfit. Az én egyik Kerekasztal Lovagomat. Sosem volt káros szenvedélye, hacsak a hivatása és a másoknak való önzetlen segítés nem az. Alig ismerek valakit a környéken, aki ne élvezné így vagy úgy a keze munkáját. Családi napok, ünnepi rendezvények, futóversenyek, bulik, adománygyűjtések… S mindemellett rengeteg ügyfele, kollégája, barátja. Szerencsések, akik ismerik és kapcsolódhatnak hozzá. Kapocs ő az emberek közt.
S valóban, most a kaszás az ajtóban várja, árgus szemmel figyeli, mikor ölelheti magához. Mert a kaszás nem bánt – a neve ellenére. Lehetőséget ad, hogy felfedezzük eddig rejtve maradt részünket. S annyit tesz, hogy figyel, vajon e folyamat által tanulunk és tanítunk-e. Mert a halál mindannyiunk életének nagy lehetősége. Kétféleképpen:
Az egyik, amikor Te fekszel a fehér lepedővel bevont ágyon. Az a Te lehetőséged, hogy átgondold az életed. Mire jutott idő, s mire nem? Szerettél-e eleget vagy sem? Cselekvő voltál vagy tudtad is élvezni az életed? Milyen dolgokon bosszankodtál? S minek (nem) tudtál örülni? Milyen nyomot hagytál a világban, az emberekben, s ők milyen nyomot hagytak Benned? S akkor ránézel, ebben a kiszolgáltatott helyzetben, hogy mi a Te lehetőséged? Talán éppen ez. Tapasztalni, hogy a sok szeretet, amit adtál, most a sors által kikényszerítve, de visszaáramlik Hozzád. Szinte sorban állás van a látogatói közt. A szeretet és támogatás tapintható a fertőtlenítőszerrel átitatott kórházi levegőben. Ezek az emberek eddig is ott voltak neki és mellette. Csak nemigen engedte be őket oda, mélyen a szívébe. Mindig is oszlop volt, tölgyfa, áthidaló és gerenda. Ami most megrogyott kicsit. A kapocs kicsorbult.
S persze vannak olyanok, akiket épp csak azok látogatnak, akiknek feltétlen muszáj. Ők a magány csendjében tapasztalják, hová is lettek az életük (igazán fontos) dolgai és szereplői.
A másik, amikor egy szeretted küzdelmét nézed tehetetlenül. Állsz, ülsz, beszélsz és hallgatsz. Talán szeretsz és ölelsz, amíg lehet. A másik fájdalmában és elmúlásában megláthatod önmagad. Ez a Te lehetőséged. Sorra záporoznak Benned a kérdések. Miért érdemes élni? Mik a valódi értékek az életedben? Mit gyűjtögettél feleslegesen, ami aztán úgyis az enyészeté lesz? Mit tettél vagy nem tettél meg? Kinek a haragját cipeled? Kivel kellene békülnöd? Kinek kellene csak egy sajnálom-ot mondanod? Milyen bolondságot nem próbáltál még ki? S min aggodalmaskodsz folyton, aminek egyébként semmi értelme – onnan, az ágy mellől, a szerettedet figyelve?
Amikor a kaszás a közeledbe kerül így vagy úgy, az nem jelent mást, minthogy eljött a Te lehetőséged. Újraértelmezni és Élni az Életet.
