Nem értem, miért nincs önbizalma, pedig annyit dicsérjük… Gyakran hallom ezt a mondatot szülőktől, akik nem is sejtik, lehet, hogy épp ez a baj. A dicséret. De ne szaladjunk előre, nézzük, miért is szeretnénk annyira, hogy a gyerekünknek magas legyen az önbizalma, és miért nincs nekünk magunknak? Egyáltalán biztos, hogy az az önbizalom, aminek híján vagyunk? – Pethő Orsolya pszichológus szerzőnk írása.
Emlékszem, mennyire kétségbe voltam esve, amikor a kétéves fiam nem mert legurulni a legminimálisabb lejtőn sem a műanyag motorral. Az összes többi gyereket úgy kellett visszafogni, hogy ne hazardírozzon a Mount Everestről lefelé száguldva, az enyém meg nem mer. Magamból kiindulva azt képzeltem mindig, hogy egy rendes gyereket, pláne egy fiút, folyton a szekrény tetejéről, meg a csillárról kell leszedni. Sokáig tartott, amíg elfogadtam olyannak, amilyen és rá kellett jönnöm, hogy jól csinálja. Lassan, apránként szerez tapasztalatot mindenről, kiismeri, megtanulja kontrollálni a fizikai világot, hogy aztán — tényleg tudva, hogy mire képes — bekebelezze azt.
Ha azért, mert nem gurul le a lejtőn elítélem, akkor nem az önbizalmán ejtek csorbát, hanem az önbecsülésén.
Az önbecsülésével semmi baj nem volt, láttad volna, milyen erővel követelte, hogy szükségletei kielégüljenek, hogy az akarata érvényesüljön. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy elég jó e ahhoz, hogy most azonnal ehessen, ha éhes volt, vagy alhasson, ha fáradt. Ám az önbizalma még nem volt valami magas, nem tudta magáról, hogy képes kezelni ezt a komplex kihívást, és lefékezni a motort, ha túl gyorsan menne.
Amikor az anyukák gyermekük önbizalmát szeretnék erősíteni, tapasztalatból mondom, hogy ezt a két dolgot összemossák. Tegyünk kicsit rendet két fogalom között, ugyanis sokszor összekeverjük az önbizalmat az önbecsüléssel, és ha a dicsérgetés az egyetlen reménységünk, nem sokra fogunk menni vele.
És kezdetben vala az önbecsülés…
Önbecsülésünk veleszületett. Csecsemőként nem kérdőjelezzük meg, hogy megérdemeljük e az ételt, ha éhesek vagyunk, hogy ringassanak, megöleljenek, ha kapcsolódásra vágyunk. Természetes, hogy a lehető legjobb bánásmódra vágyunk, és nem is nyugszunk addig, amíg meg nem kapjuk. Emlékszel még, hogy kisbabád milyen vehemenciával követelte az ételt, a szórakoztatást, a ringatást, a segítséget? Biztos lehetsz benne, hogy egy pillanatra sem kérdőjelezte meg, elég értékes e ahhoz, hogy mindezt megkapja. Az önbecsülés nem teljesítményhez kötött, pusztán a létezésünk önmagában elég ahhoz, hogy a lehető legmagasabb szintű örömben részesüljünk, szükségleteink, vágyaink kielégüljenek. Az önbecsülésünk tehát adott, ennek ellenére sokaknak nincs, ugyanis el tudjuk veszíteni az úton, ha nem vigyázunk rá, vagyis a szüleink nem vigyáznak rá. Tehát minden teljesítmény nélkül, akár az ágyban heverészve is arra ad választ az önbecsülés – vajon értékes vagyok e?
Aztán jöhet a önbizalom
Az önbizalom ezzel szemben tapasztalattal alakul, vagyis tanult dolog. Végeredményben azoknak a dolgoknak a gyűjteménye, amelyekről úgy tudjuk, hogy képesek vagyunk. rá. El tudok készíteni egy rántottát, fel tudok mászni egy kisebb sziklára, meg tudom csinálni az adóbevallásomat. (Én valójában nem, csak egy példa volt:)) Mint látszik, az önbizalom meglehetősen gyakorlati tantárgy. Nem elég, ha olvasunk, vagy hallunk róla, miben vagyunk ügyesek, magát az élményt raktározzuk el. Persze jól tud esni a dicséret, de nem ez adja a szilárd alapot az önbizalmunkhoz. Élményeket kell szereznünk, kipróbálnunk mindenfélét, hogy megszerezzük ezt a tudást magunkról: “én erre képes vagyok”. Vagyis, nem a szavak számítanak igazán az önbizalom alakulásában.
Mindebből az is következik, hogy önbecsülésünket már csak elveszteni lehet, valahol az út során, ha a környezetünktől megtanuljuk, hogy bizony nem, nem vagyunk értékesek. Nem számítunk, nem számít, amit érzünk, amit gondolunk, a szükségleteink pedig egyenesen szégyellni valóak.
És az is világos, hogy önbizalmat nem lehet belebeszélni senkibe, kifejezetten a “csinálás” útján születik. Teljesítményhez kötött. Amikor megdicsérnek, természetesen jól esik, de balul is el tud sülni. Amikor elhangzik a “te olyan ügyes vagy” mondat, szavak nélkül azt is hozzátesszük: ügyesnek kell lenned, örülök, ha ügyes vagy. Így épp az ellenkezőjét érjük el annak, ami a szándékunk volt és rossz érzéseket okozhatunk vele. Teljesítménykényszerbe lökjük a gyereket, aki innentől kezdve egyre görcsösebben akar majd “ügyes” lenni. Erről írtam már részletesen ITT. Aki nem tudja magáról hogy valamiben jó, az nem is fog hinni másoknak. Gondolj például bele, hogy ha a férjed magasztalhatja az alakodat, ám neked meggyőződésed, hogy kövér vagy, biztos, hogy nem tud meggyőzni. 🙂
Hogyan ne vegyük el a gyerek önbecsülését?
Ahogy már írtam, önbecsülésünk veleszületett és megkérdőjelezhetetlen, mindaddig, amíg a környezet nem kezdi el módszeresen visszajelezni, hogy “nem vagy ám olyan fontos, ahogyan azt hiszed”. A vágyaid, a szükségleteid nem lényegesek. Nem vágyhatsz arra, amire vágysz. Az érzéseid pedig végképp ostobák és csak idegesítenek másokat. Persze, ilyet sosem mondana akarattal egy szülő.
Világunkban nem kaphatunk meg mindent azonnal, vágyaink nem elégülhetnek ki maradéktalanul. Természetes, hogy falakba ütközünk, sőt, meg is kell tanulnunk elviselni ezeket a falakat.
Ám azt senki nem mondhatja, hogy nem érdemeljük meg, hogy elérjük őket. Azt, sem, hogy nem érezhetjük azt, amit éppen érzünk. Amikor idegesítenek minket a gyerekek érzései, a sírása, a hisztije, amikor nem elég, hogy nem kielégíthetőek az adott körülmények között, de bíráljuk gyermekünk szükségleteit, amikor feltételek szabunk szeretetünknek, egy egy téglát bontunk le az önbecsüléséből. Hogyan szeressük feltételek nélkül, amikor minket sem szerettek úgy? Hogyan érezzünk együtt vele, ahelyett, hogy idegesek lennénk vagy pánikba esnénk az érzéseitől, amikor minket is megbüntettek az érzelmeinkért? Hogyan ne bíráljuk a vágyait, amikor a mieink sincsenek kielégítve? Ezek a szülői út legnehezebbik próbái. Elsőként talán tanuljunk meg igazából figyelni. Nyitottan, üresen. Az elfogadó, elvárások nélküli figyelem az, ami a leginkább kifejezi: értékes és fontos vagy.
Hogyan segítsük, hogy a gyerek önbizalmat építsen?
Már a kérdésfeltevés is elárulja, nem nekünk kell azt az önbizalmát növelni. Mindenesetre ez már sokkal egyszerűbb lesz, bár itt is akadályt képezhetnek szülői szorongásainak, ha a széltől is óvni akarjuk a gyereket, vagy erőből állunk neki fejleszteni. A legjobb önbizalom építő eszköz a gyerekek számára a játék, amibe sajnos egyre többet akarunk szülőként beleszólni. A játék fizikai, mentális és érzelmi fejlődési lehetőség egyben. A gyerek mind a három szinten szerez tapasztalatot: felmászik a fára, gondolkodik, frusztrálódik, de újra megpróbálja. A kockázatvállalás a kiindulópontja az önbizalom fejlődésének, így a legrosszabb, amit tehetünk, ha ebben visszafogjuk a gyerekeket. Ha agyonféltjük őket és nem engedjük, hogy kísérletezzen önmagával.
A legjobbak a nyitott végű játékok, amelyekben nincsenek elvárások, hogyan kell játszani. Ez az a terep, ahol a gyerek végre szabad és önmaga lehet. Ha végre nem kell semmit jobban, szebben, gyorsabban csinálnia.
Nem kell megmutatnunk, hogy hogy kell azokat a síneket összeilleszteni, mert azzal már elvárásokat csempészünk a játékba. “Anya tudja, de én még nem.” Majd rájön, hogy kell, bízzunk benne. Addig frusztrálódik, mérges lesz, de ha ezt elfogadjuk és mellette állunk az érzelmi vihar során is, megtanulja a haragját is kezelni. A játék során folyamatosan fizikai, mentális és érzelmi kihívások elé állítja magát a gyerek, éppen olyan mértékben, amilyen mértékben készen áll már rá. Ha fel akar mászni a fára, hagyjuk és álljunk résen hogy elkapjuk, ha kell. Minél kevésbé szólunk bele, akarjuk irányítani, és hagyjuk, hogy azt játssza, amit ő akar, sőt, akár partnerek is vagyunk benne, annál többet segítünk az önbizalmán. Vagyis amire elsősorban szükség van, azok a némi kockázattal fűszerezett helyzetek, amiben kipróbálhatja magát, és nem a dicséret.
+ tippek:
Ha mégis dicsérgetni akarjuk, tegyük ezt úgy, hogy a gyerek csak “véletlenül” legyen fültanúja ennek. Vagyis beszéljünk róla valaki másnak. Akár le is halkíthatjuk a hangunkat, mondhatjuk, hogy “nem akarom, hogy meghallja a gyerek”, hogy még hitelesebb legyen. Így sokkal inkább elérjük a célunkat, mintha a szemébe mondjuk ugyanezt.
Óriási lökést adnak az önbizalomnak azok a típusú játékok, amelyekben, a gyerek fölénk kerekedhet. Lebirkózhat, megelőzhet, megijeszthet, nyerhet. Erre érdemes rá is játszanunk. Sok sok konkrét játékötlet és stratégia ITT.
