A lány az öregember kórházi ágya mellett ült. Fogta az idő vasfoga koptatta, aszott kezét. Bár korábban hallott már róla, azonban csak percekkel ezelőtt ismerte meg őt. Amikor megtudta, hogy a férfi még él, és hogy már nem sok lehet neki hátra, váratlanul felkereste őt. Sohasem késő. A halálos ágynál történő találkozás is gyógyító lehet. Nem volt ok. Nem volt miért. Csak a lelke hívta erre a szokatlan randevúra.
Az idős férfi csendben feküdt. Ringatózva az álom és ébrenlét határán. Amikor a lány leült mellé, ő kinyitotta a szemét, ránézett, és megfáradt lelkéből egy halk nyöszörgésre futotta. A lány azonban így is értette őt. Mesélni kezdett a megfogalmazhatatlan érzésről, ami ide hozta hozzá. Az ismeretlenhez.
S ahogy az eleinte akadozó, mégis szívéből születő szavaiból mondatok szövődtek, a férfi, erőtlen kezével az asztalkán lévő üvegre mutatott. A lány szeretetteljes könnyedséggel és természetességgel itatta meg. Majd, miképp anya gyermekét, betakarta a valaha oly daliás embert. Amint hűvös keze az öreg vállához ért, abba, mintha varázsütésre új élet költözött volna, a lányra nézett és talán hosszú idő óta először elmosolyodott. A lány pedig ösztönösen tudta, mit kell tennie. Ahogy masszírozni kezdte az öreg hátát, mintha minden, eddig a fehér, kórházi takaró alá szorult fájdalom tovaszállt volna. Csak egy fél óra volt a találkozásuk, mégis maga a mennyország. Lelkek közti ősi kapcsolódás, emlékezés egy korábbi életre.
“Eljön még?” – kérdezte a férfi váratlanul. “Eljövök” – mosolygott rá, és búcsút intett neki. Talán ez volt az egyik legszebb ajándék azokon a zord, hiposzagú utolsó téli napokon.
Másnap az öreg tétován kereste látogatóját. Türelmetlensége erőtlenséggel társult. Mikor jön már az a virágos ruhás, szalmakalapos, csinos hölgy? Az, aki a múlt homályából, életem ily késői pillanatán, éppen most lépett elő?
***
Nem telt el nap, hogy ne gondoltak volna egymásra, akkor is, ha a hétköznapok megszokása teljesen más útra terelte őket. Egy nap, mintha angyalok súgtak volna, a lány tudta, most mennie kell. Most kell mennie. Félbehagyva munkáját, kocsiba ült, és ismét meglátogatta őt. Mintha égi kapu nyílt volna előtte, villámsebességgel ért a kórházba.
Ugyanott feküdt a férfi, amiképp néhány nappal ezelőtt hagyta. Belépett a kórterembe, kabátjáról még olvadtak az útközben ráfagyott hópelyhek. Egymás szemébe néztek, de már nem a szavak beszéltek. Tudták, ez itt a búcsú ideje. Rövid közös történetük utolsó percei. A lány érezte, őt választotta ki a jóisten erre. Hogy elkísérje őt a végtelenbe. Az öreg fölé hajolt, és alig hallhatóan a fülébe suttogta: Itt vagyok. Most már mehetsz. Köszönöm, hogy megvártál. Hálás vagyok, hogy megismerhettelek.
Az egykor életerős férfi most mozdulatlanul feküdt, már nem nyitotta ki fáradt szemét, mégis érezte a lány jelenlétét, és a lelkéből mosolygott. Légzése megnyugodott, arra készült, hogy egy másik álmot álmodjon. Mintha csak egy bátorító szóra várna, a lány tovább suttogott: Bátran menj a fény felé, minden rendben van. Egy légzés, egy lépés. Egy légzés, egy lépés. Egy légzés, egy lépés.
Szinte együtt vert szívük ritmusa. S amikor az öreg elpihent, a lány gondolatban megölelte őt és csókot nyomott ráncos homlokára.
Isten veled, drága barátom! Bárcsak előbb megismerhettelek volna. Persze az is jó, hogy ennyi jutott. Egy másik életben csak ennyire szerződtünk, és talán legközelebb több is jut majd – gondolta, és tekintetét előreszegezve kisétált az ajtón. Ahogy az öreg is. Mindörökre.
