De hát esik – bambult ki Géza az ablakon a fotelben ülve, és bizalmatlanul méregette az égen gyülekező fekete felhőket.
– Szemerkél–mosolygott rá a felesége csípőre tett kézzel. – Csak szemerkél – ismételte, de még mindig nem mozdult meg a férje. – Kell a gyereknek a séta, a friss levegő, és neked sem ártana egy kis mozgás – nézett végig az ura hasán kíméletlenül.
Géza sértődötten félretette az újságot az öléből, és kelletlenül feltápászkodott a fotelból.
– Ráadásul olyan szép csendben játszik – bökött a kisfia felé.
Balázska parányi legódarabokkal bíbelődött, egy autót szeretett volna összerakni, de a csomagtartónál mindig elakadt. A piros téglatest túl nagy volt, a sárga túl kicsi, fogyóban volt a türelme.
Az apja letérdelt mellé, hogy segítsen neki, de a felesége már a kabátjukat nyújtotta felé, jelezve, hogy nem kíván vitát nyitni a sétáról.
– Na gyere, kisfiam, csavargunk egyet, amíg anyád készít valami finom vacsorát – provokálta a feleségét.
– Jól van, jól van, majd összedobok valamit, csak lóduljatok már, még a végén tényleg elered – hessegette ki az asszony az ajtón a fiúkat.
Géza nagyokat koppantott a betonra a kezében szorongatott, kockás, nyeles ernyővel, Balázska pedig egy, a kapujuk előtt talált focilabdát rugdosott. A szomszéd Andriska felejtette ott, ő meg kölcsönvette, mert nem akarta, hogy berozsdásodjon. Ezt a nagypapája szokta így mondani, a berozsdásodást. Hogy ezért kell mindennap gyalogolnia, mert különben berozsdásodna a lába. Úgyhogy ő tulajdonképpen most megmenti a focilabdát. Mert a rozsda az tényleg nagyon veszélyes dolog. Az apukája biciklijét konkrétan megette. Fékestül, sárhányóstul.
– Na, Balázskám, passzold ide azt a lasztit! – ugrott Géza a kisfia elé.
Balázska élvezettel ment bele a játékba, hogy egymást cselezve jussanak el a közeli parkig. De csak néhány pillanatig tartott a felhőtlen focizás.
– Hogy a rosseb esne az ilyen gazdákba! – sietett Géza a kutyaürüléken megcsúszott kisfiához.
Balázska ugyan nem esett el, de a napokban vásárolt Nike tornacipője megsínylette a váratlan találkozást.
Géza sokért nem adta volna, ha a feleségére hallgat, és gumicsizmát húzat a kisfia lábára. De Balázska futni és focizni akart, amikor meglátta az ablakból a kapu előtt árválkodó bőrgolyót. Az eső időközben elállt, a felhők elvonultak, még jól is alakulhatott volna a dolog a labdával és a Nike tornacipővel. De ezek a felelőtlen, a környezetükre fittyet hányó állattartatók… Pedig a sarkon, a villanyoszlopon még ilyen kis zacskók is fityegnek, csak le kellene tépni, és eljuttatni a következő szemetesládához a kutyaszart – bosszankodott.
– Kakit – javította ki Balázska megszeppenve.
– Töröld le a fűben, legalább egy kicsit, különben anyád agyoncsap bennünket – utasította megenyhülve a fiát.
– Ott meg szemét van – mutatott Balázska egy eldobott csokipapírra, jelezve az apjának, hogy bizony az ő szemét is szúrják az ilyen kihágások. – És ott is, meg ott is – kiabálta hol egy üres üveget, hol egy eltaposott csikket felfedezve.
– Én tényleg nem értem az ilyen embereket. Ennyire nem becsülik meg a környezetüket?! Csak kerüljenek egyszer a kezem közé, csak kapjak rajta egyet! – emelte fel Géza fenyegetően a mutatóujját.
Biztos az Andriska bátyja volt, a Gergő, meg valami züllött haverja. A minap is látta őket a padon sörözni, pedig mennyi lehet? Tizenhat? Tizenhét? Neveletlenek. Na, majd beszél ő az apjával. Bár az se lehet sokkal különb, még a járdát sem sózzák télen, mit lehet várni az ilyentől.
***
A sarki hídnál zsibongó bölcsisek csoportja keresztezte az útjukat. Az egymás kezét fogó két-három éves gyerekek kíváncsi tekintettel mustrálták Balázskát, aki élvezve a megkülönböztetett figyelmet, kihúzta magát, eljátszva a hízelgő gondolattal, hogy a kis pisisek közül néhányan talán már iskolásnak nézik.
Két bicikli suhant el mellettük, kamasz fiúk tekerték a pedált, az egyikük kormányán egy ronggyal letakart, zöld vödör himbálózott, olykor nagyokat huppanva a göröngyös földút miatt.
Géza szerette a parkot. A házuk vásárlásánál nem kis szerepet játszott a telküket körbeölelő zöldövezet, a mutatós otthonok, a rendezett kertek és az ablakon szinte beintegető ősfák.
Egy jó tíz percet sétáltak a kövekkel irányított medrű patak mellett. Ennyi kellett, hogy beérjenek a park szívébe. Néhány kutyasétáltatót és egy, a második tavaszukat élő szerelmespárt leszámítva nem sokan lézengtek a makkokkal teli tölgyek alatt.
Balázska vette először észre a vastag törzseknek támasztott árva kerékpárokat. Finomam megrángatta az apja kabátjának az ujját, és kérdő tekintettel a biciklik felé bökött.
Géza résnyire szorította a szemét, hunyorítva fókuszált, úgy mérte fel a terepet. Jobbra-balra forgatta a fejét, a kétkerekű járművek tulajdonosai után kutatva. Gyanús volt számára a helyzet, felettébb gyanús… Gergő piros tréningnadrágja szúrt először szemet neki, a másik fiút csak a zizegő bokor árulta el.
– Mi a nyavalyát csinálnak ott ezek a kölykök? – ráncolta a homlokát. – A vödör! – csapott a homlokára, izgatottan a leleplezéstől. – Te is láttad a vödröt, ugye? – fordult a fiához, megerősítést várva.
Hát hogyne látta volna – bólogatott Balázska illedelmesen, még nem teljesen értve a vádat, de azért mutatva, hogy bizony résen volt, és ő is figyelemmel kísérte az eseményeket.
– Egy vödörben vagy valamit hoznak, vagy valamit visznek – magyarázta Géza a tudományos tényeket.
– Hoznak, vagy visznek – ismételte meg Balázska áhítattal a szavakat.
– De ez a vödör nem üresen táncolt a jobb kormányon – merült el Géza a néhány perccel azelőtti emlékeiben.
– Akkor nem lopni jöttek – jelentette ki Balázska diadalittasan, mutatva, hogy bizony ismeri már ő az apukája esze járását.
– Nem bizony – felelte Géza gondterhelten.
***
Balázska megszeppenve nézte a bokrot bámuló édesapját. Mi lehet rosszabb a lopásnál? Amikor ő bosszúból eldugta a Zolika uzsonnáját, mert úgy evett az övéből nap mint nap, hogy nem adott a sajátjából, a Zolika beárulta az óvó néninél, hogy lopott. De az Ica néni hamar tisztázta a helyzetet, és bár leszidta őt az eldugásért, elmagyarázta, hogy ez nem volt lopás. És hogy Zolika ne vádaskodjon ilyeneket, mert az bizony egy nagyon csúnya dolog. Egy kicsit a vádaskodás is az, de a lopás az még inkább. Az nagyon. De Gergőék nem loptak. Akkor meg mi a baj? – bámult kérdőn az apjára.
Géza megértette a tekintetet.
– Nézz csak körbe, kisfiam! – mutatott egy, a földön heverő csipszeszacskóra. – Szemetet hoztak! – fújtatott dühösen.
– Egy egész vödör szemetet? – emelte Balázska a döbbenetet tükröző szemét az apjára.
De nem voltak elég gyorsak, a srácok néhány pillanat alatt kiborították a vödröt, majd a drótszamarukra pattantak. Géza és a kisfia levegő után kapkodva figyelték a jelenetet, szinte egyszerre szorult ökölbe a kezük, amikor Gergőék az üres vödröt lóbálva elsuhantak mellettük.
Géza Balázskát kézen fogva sietett a tett helyszínére. Óvatosan tolták félre a csipkebokor ágait, a méreg és a kíváncsiság keverékétől fűtve kutatva a nyomok után.
Egy kupac föld. Egy vödörnyi kupac fekete, porhanyós föld. Ez várt rájuk. Csak ennyit találtak. Egy váratlanul mocorogni kezdő, vödörnyi földet.
Balázska először ijedtében hátraugrott, majd nagyra kerekedett szemmel az apját követve ő is leguggolt a kupac mellé, ahol Géza elmélyülten, egy halvány mosollyal a szája sarkában figyelte a feltehetőleg Gergőék veteményeséből áttelepített kis vakondot.
